“Legyetek befogadók és legyetek az imádság emberei” (Ferenc pápa)

1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR  ÉS STÁCIÓI

“Legyetek befogadók és legyetek az imádság emberei”

(Ferenc pápa)

 

Ferenc pápa a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott a Szent István-bazilikában magyarországi látogatásának első napján, 2023. április 28-án délután.

 

A Szentatya beszéde előtt tanúságtételek voltak.

Fontosak, megrázóak és hitben elkötelezettek. Ha élne, Pacsay János Fidél kapucinus szerzetes atya a felszólalók közt lehetett volna. Azonban 20 éve, 2003. október 20-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Ezt a könyvet  a tanítványok és a hívek “rendhagyó tanúságtételének” szánjuk, emlékeikkel beszámolva a lelkipásztori szolgálatáról mindezt, olymódon, hogy a Szentatya beszédével párhuzamosan mutatjuk be küldetését(dőlt betűvel illusztrálva), küzdelmes életét, megköszönve  a példamutató és mindannyiunk pályáját meghatározó “barátságát”. Kérjük Szentséges Atya áldását.

 

A tanúságtételek után Veres András püspök a Magyar Katolikus Püspöki konferencia tagjai, a papok, a szerzetesek, a pap- és szerzetesnövendékek, valamint a katekéták nevében háláját fejezte ki, amiért másfél év elteltével ismét hazánkban köszönthetik a Szentatyát, megtapasztalják „pásztori közelségét”, szeretetét. Beszéde végén az MKPK elnöke ajándékot adott át a Szentatyának, a máriapócsi kegykép másolatát.

 

Fidél atya sokat tett Avianói Márk boldoggá avatásáért. (Szerk.: Ezzel a következő emlékírásokban részletesen foglalkozunk) A magyarok nehezteltek, amiért  Avianói Márk javaslatá­ra vitette Bécsbe Lipót császár a máriapócsi kegyképet. Máriapócson, a görög katolikus templom ikonosztázionján 1696-ban könnyezett a Mária-kép, azoknak a csatáknak az idején, amikor Buda visszafog­lalását követően Belgrád felé verték a törököt. Az eset hírére nagy töme­gek kezdtek zarándo­kolni Máriapócsra. A ké­pet a császár Bécsbe, a Stephansdomba vitette, Márk atya pedig körme­net élén vitte körbe a vá­rosban, a keresztények hadsikeréért könyörögve. Az eredeti máriapócsi kegykép a mai napig Bécsben van, de nem könnyezett többé. Máriapócson viszont pótolták a képet az ere­deti másolatával, a legenda szerint az újólag könnyezett 1715- ben, majd 1905-ben.

 

Veres püspök úr beszédében kihangsúlyozta: Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy “nekünk Krisztus a jövőnk.”  Ferenc pápa válaszában tovább gondolta:

Nem azt mondja: „a jövő Krisztus”, nem, hanem: „nekünk Krisztus a jövőnk.” Ne keverjük össze a kettőt!

 

Ez az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni. Krisztussal és Krisztusban! Semmit sem Krisztuson kívül, semmit sem Krisztustól távol! Ez akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: ő „az Alfa és az Ómega [...], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor megláthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek, és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és a jövő.

 

Fidél atya élete sok megpróbáltatással járt. Soha nem vesztette el hitét! Erős volt és bátor! Nagyváradon 1926-ban született. Fidél atyának nemcsak a társadalmi változások jelentettek igen nagy kihívást, hanem a világégés, a második világháború és a forradalom is. Több csapást élt át, miközben folyamatosan képezte magát. Egész életében lelkipásztornak készült, teológiát, 11 nyelvet tanult.

 

Nagyvárad mindig magyar város volt. 1920-ban Bihar vármegyét, központjával Nagyváraddal együtt Romániához csatolták. A győztes hatalmak az országra kényszerítették a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától az elcsatolt részeket. Nagyvárad is visszakerült. A magyarok várták, mindig bíztak benne, hogy egyszer a város Magyarországhoz fog tartozni. A vesztes első világháború után 20 évig Romániához tartozott, majd 5 évig ismét Magyarországhoz. Ebben az őt évben nagyot fejlődött. Pezsgő kulturális élet volt és a gazdaság is fejlődésnek indult.

 

Fidél atya családja magyar gyökerű. A gyermekek mind Nagyváradon születtek. Édesapja Dr. Pacsay János jogász Zala vármegyéből származott. Van Zalában Pacsa város, a Pacsayak többségükben azonban Zalaszentmihályiak. 1944-ben a front közeledtével a magyarokban minden remény szertefoszlott.  A családnál is, a legszükségesebbeket összecsomagolták, menekültek a rokonokhoz. 1944 októberében Fidél testvért behívtak katonának, elszakadt a családjától, kapucinus kispapként a lelkében, magyar katonaként, a családjától távol, szinte semmit sem tudva a róluk. Háború volt. Minden megtörténhetett, hadifogságba került. A csodával határos a szabadulása. Szovjet katonák őrizetében  menetoszlopban gyalogoltak a magyar hadifoglyok, köztük a 18 éves Pacsay János is, aki Isteni sugallatra kilépett a sorból, nyugodtam,  kimérten, mintha parancsra tette volna. Várta a hátába a sorozatot. Ez azonban, Istennek hála, elmaradt, megmenekült a fogságból, A Pacsayak Istenhite erős volt. Mindannyian egészségesen részt vállaltak az újrakezdésben. Később  - Mindszenty városában - Zalaegerszegen találtak iskolát, munkát. A 20 éves egyetemista Fidél öccse, Pacsay Ágoston barátja Szabó Ferenc, azokról az időkre így emlékezik vissza, idézet, a “Szabó Ferenc SJ hivatásának története” című írásból:

 

“1946. tavasz, Zalaegerszeg, III. gimnázium: Nagy hatást tett rám osztálytársam, Pacsay Ágoston, akinek kapucinus növendék bátyja, Fidél pár napig ott vakációzott. Rövid ideig náluk laktam. Megtanított ministrálni a főtemplomban, Mindszenty volt templomában. Megláttam náluk, a szekrény tetején Gyenis András SJ köteteit, a Jezsuita arcéleket, s bele is lapoztam az egyik kötetbe.”

 

Szabó Ferenc a harmadikos gimnazista életre szóló útravalót kapott a Pacsay családtól, Ágostontól és Fidéltől. Akkor még nem tudta, hogy a Jóisten hívására éveken át készül a hivatására, és azt sem, hogy jezsuita szerzetes atyaként fog szolgálni, és azt sem, hogy 2016-ban majd megírja a jezsuita Arcélek könyvsorozatban a saját életét,

 

Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét, és megszűnünk a föld sója lenni.

 

A háború után volt remény! Volt kapucinus közösség, Magyarországon 100 testvér. Összetartottak. Segítették egymást. Megindult az ország újjáépítése. A kezdeti felívelő életszakasz rövid ideig tartott. A kommunista diktatúra hamar véget vetett neki. Közvetlenül az 1956-os  Forradalom  és Szabadságharc után nagy körmenetek voltak, az Alsó-Vizivárosi plébánián soha nem látott tömeg “tüntetett” a hite mellett, Többször, közel 50 ministráns “hömpölygött” a papjaik, Bertalan, Játszint atyák előtt. Az ünnepek megerősítették a hívőket abban, hogy volt és lesz feltámadás. Fidél testvér látta, hogy mire számíthat, mégis úgy készült, hogy közben szolgálta a testvéreit, egyházközösséget szervezett. Szakács volt, kántor és sekrestyés. A Krisztusi korban lévő sekrestyést fiatalok vették körül. Mindenki tudta, de titkolta, hogy ő felszentelt pap. Ez volt a mi titkunk!

 

Térjünk vissza Krisztushoz, aki a jövő, hogy ne essünk a világiasság váltakozó széljárásainak csapdájába! Ez lenne ugyanis a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.

 

Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul, és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott, és megkülönböztetés nélkül alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez helytelen! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó magatartással és a prófécia lelkével lépjünk be korunkba. Vagyis a próféciára nyitott befogadással. Nem szeretem a „prófétai” jelzőt használni, túl sokszor használjuk. A főnevet használjuk: prófécia. A főnevek válságát éljük át, és oly gyakran nyúlunk a melléknevekhez. Nem! Prófécia. Befogadó magatartással, nyitott lélekkel, és próféciával a szívünkben!

 

Fidél atya egész élete az Isten jelenlétét igazolja a való világban!  Az első jel, amikor 1941-ben Nagyváradon hittanórán kezébe kapta Röss Bertalan kapucinus atyától Avianói Márk életét bemutató könyvét. Bertalan atya felismerte Pacsay János tanuló tehetségét, elhivatottságát, aki később a kapucinus atyaként, valamint a budai rendház plébánosként segíti - időközben Fidél atyaként  - mindennapi életét. Munkát ad, kezdeményezi, majd támogatja doktori disszertációjának az elkészítésében. 1964-ben munkatársa lett, káplánként. Az Isteni jelenlét volt Avianói Márk az olasz kapucinus hite és magatartása példakénti elfogadtatásában, a boldoggá avatási folyamatban való közreműködésben.

 

Próféciával végzett befogadásra kaptunk meghívást.

Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében, vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk – erre vigyázzatok! –, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként.

 

Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták, és így egyfajta világias konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan, és kő kövön nem marad – a zsolozsmában ezekben a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, mely elénk tárja, hogy kő kövön nem marad –, ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni, sem félelmet kelteni, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük:

 

„Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium – az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk.

 

Fidél atyának a lelkipásztori munkáján túl két célkitűzése volt:

1. A  magyar kapucinus rend újjászervezése, a szerzetesi élet és a hit népszerűsítése, Avianói Márk és Szent Pió atya életének bemutatásával.

2. A lengyel - magyar kapucinus főiskolai képzés létrehozása.

Az első cél megvalósult, a másodiki azonban nem. Annak ellenére nem, hogy a pápa,lengyel származású volt, s Fidél atya nagyon sokat munkálkodott a célja elérése érdekében. Utazott, tárgyalt és imádkozott!

 

Az Isteni jelenlétről tanúskodik a kézben tartott könyv története is, tanúságtétel az égi jelről, az Isten jelenlétéről. A szerkesztő 2022 -es év nagypéntek délutánján a Kapucinus Templom környékén járt.  Betért a templomba,  éppen Keresztút volt. A befejezése után előrement az oltárhoz, a régi imádkozásai színhelyére. Nézelődött, majd imádkozott. A hívek lassan hazafelé mentek.  Az oltár előtt állt, amikor  Marco Faccioli kapucinus atya jött a sekrestye felől. Megszólította. Az atya nagyon kedves volt, mintha  már 1958-ban is vele lett volna! Marco atyának Fidél atya tanítványaként mutatkozott be, aki elmondta, hogy Fidél atyát nem ismerte, mert halála után jött Magyarországra. A szószék hiányzott, ahonnan Fidél atya prédikált. Vajon hol van? Még a múltban lebontották, válaszolta. Ezután megkérdezte, ön hova jár templomba? (Nem látta még itt a bottal járó öregembert.) A válasz, “véletlenül jöttem”.  Az atya mosolyogva mondta: “nincsenek véletlenek”! Másnap a szerkesztő, biztos, ami  biztos megkereste az atyát a neten. Látta, hogy ő a templomigazgató. Írt a templom e-mail címére. Hátha nem kapja meg! Húsvét vasárnap reggel megtalálta Marco atyát a Facebookon, ismerősnek jelölte és láss csodát, néhány másodperc után az atya igazolta, “ismerős”. Nagyon boldog volt, ebben az örömteli állapotában kapta az égi jelt, hogy Fidél atyjáról emlékkönyvet szeretne készíteni. Volt előzménye, már hármat készített a professzorairól. Tudta mit kell tenni, volt tapasztalata. Kegyelmi állapotában azonnal írt Marco atyának, hogy segítsen. 

Megígérte. Megindultak a könyv munkálatai, a segítők és az emlékezők felkutatása.

 

Vigyázzatok az elvilágiasodás folyamatára! A világiasságba süllyedés talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel történhet! Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, mely veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában […] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Ha bármiféle szekularizációval találkozunk, az valójában kihívás és felhívás arra, hogy megtisztítsuk az Egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, mely a legrosszabb: a világiasságba süllyedés a legrosszabb, ami történhet velünk! Ez egy békés, megnyugtató pogányság, olyan pogányság, amely nem veszi el a békédet. Miért? Mert jó? Nem! Hanem mert érzéketlenné tesz, elaltat!

 

Fidél atya nem volt kishitű, s nem jelentkezett nála az elvilágiasodás egyetlen jele sem! Szerzetesi alkat volt. Szegénységet fogadott, s egyáltalán nem okozott neki nehézséget a fogadalmát betartani.1950-től kapucinus atya, titokban felszentelték. Hitében bátor ember, 14 évig illegalitásban. Fizikai munkásként dolgozott. Közben bejárt a budai kapucinusokhoz, a rendtársainak segíteni. Az Árpád-házi Szent Erzsébet kapucinus templomhoz nagyon közel, 2 percre, albérletben lakott, csak aludni járt haza. Állandó készenlétben állt, ha idősebb rendtársainak szüksége volt a munkájára.

 

A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken, és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és világi hívők egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiataloknak Jézus követésének a varázsát.

 

Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak perlekedni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – szinodális, együttesen végzett reflexiót – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, vagyis amely megszólítja az emberek lelkiismeretét.

 

Több “Fidéli közösség”  volt - hittanosok, énekkar, ministránsok -, amelyeknek példát adtak a magyar sorstársak, a hívő emberek. Fidél atya tisztelte a külvilágtól elzárt Mindszentyben a  püspököt, a meghurcolt bíborost, a paptársait, akiket kínoztak, akik közül vértanúk lettek. Őt sem hagyták békén. Kémkedéssel vádolták. Rendszeresen kellett jelentkeznia a rendőrségen kihallgatásra.

Soha nem adta fel. A híveivel maradt, nem hagyta cserben őket.Tehette volna, hogy távozik, hiszen  tizenegy nyelven beszélt, még sem tette.  Nem hagyta el a magyar híveket, “nekünk Krisztus a jövőnk” szellemében élt. Megtartotta, a hitét, s a hazáját. Ő, a jó pásztor, az igaz lelkipásztor példája! A “Fidéli befogadás és prófécia” útján váltunk hívő kereszténnyé, e könyv írásai mindezekről tanúskodnak.

 

Fidél atya nemcsak a párbeszédben volt erős, hanem a közösségépítésben is, amit előmozdítottak a prédikációi, a hittanórák, a sok-sok kirándulás, később a zarándokutak. Építette, működtette “kisköreit”, közben hittant “mesélt”, kirándulással itthon- Makkosmária, Máriabesnyő, Prédikálószék úticéllal, később külföldre - Róma, Jeruzsálem, Krakkó, Erdély bejárásával. Hatásaként sokunkban életre szóló barátságok szövődtek. Mindig számíthattunk rá, nem kellett bejelentkezni, hogy fogadjon. Úgy viselkedett,, mintha boldog időben élnénk, s mindaz, ami zavaró, bomlasztó, csak tegnap történt volna.

 

Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!

 

Az ötvenes években, amikor Fidél a külvilágnak csak szakács volt,  hétfő délelőtt néhányan vele mentünk az úttörő vasúttal, az Angyalok királynéja kegytemplomba. Az úton nagy beszélgetések voltak, ki mit tevékenykedett a hétvégén a családban. Megérkeztünk reggel 9 órára. Zárt templomajtók fogadtak. Első alkalommal nagy meglepetésünkre elővette a kulcsokat. Beöltöztünk, ő miseruhát, mi ministránsat.Titokban voltunk ott, mert a “jóakarók” feljelenthettek volna. Bajunk lehetett volna a kirándulásból. Csodálatos érzés vett hatalmában minket, az erdő közepén, a csendjében, csak mi, Fidéllel együtt Krisztussal. Soha nem felejtjük el. Köszönjük. Az éppen esedékes ünnep, évforduló kapcsán rövid prédikáció, ima, csak nekünk. Hazafelé áldott lélekkel, már busszal haza Budakesziről, elmélyülve a gondolatainkban. A tanítás délután volt. 14 órára mentünk iskolába. A kirándulás misével havonta ismétlődött, még egy jó ideig. Fidél atya a zàrt templomi miséivel és imáival nagy lelkierőt adott a tanulmányainkhoz. Az eredményeink javultak, amelyről az évvégi jeles, sőt kitűnő bizonyítványok tanúskodtak.

 

Ha nagy ritkán püspök látogatta meg a parókiát, mindig vasárnap misézett, természtesen ez volt a nagymise. Egész héten tanultuk, hogy minden  a liturgia szerint történjen. Fidél betanított minket, kinek mi lesz a feladata. Közben mesélt, mi az ünnep története. A betanulás este, zárt templomban az oltár előtt történt, nagy tisztelettel és csendben “gyakorlatoztunk”. Volt, aki a füstölőt kezelte. Nem volt mindegy a parázs “helyzete”. Ebben több volt a gyakorlat.  Még püspöksüveg fejre illesztése is volt. Ministráns társunk volt a “próba püspök”. Izgultunk, hogy kell majd meghatározott időpontban feladni, levenni a püspök fejéről a süveget. Fidél atya biztatott minket. Minden jól ment a vasárnapi nagymisén. Nagyon büszkék voltunk, örültünk.

 

Az ötvenes évek végén szegénységben éltünk, az utakon alig volt forgalom, különbuszra gondolni sem lehetett.  Emlékezetes volt, egyszer egész napos kirándulásra mentünk a Máriabesnyői Bazilikába. A gödöllői hévvel utaztunk, két focicsapatra való fiú. Megérkezésünk után körbenéztünk, sivárság és szegénység, nem a Duna és Buda. A templom történetét Fidél atya elmesélte, az altemplomba is levitt minket, sőt a kriptába is. A türelmetlenebbeket nyugtatta, lesz a gödöllői erdőben focimeccs. Piknik módon ebédeltünk és mérkőzés is volt.  Természetesen mi győztünk. Nem csak a pályán, hanem a gondolatainkban is, egy hétre feltöltődve a “Fidéli hittanóra” történeteivel.

 

1964-ben minden megváltozott, Fidél atya káplán lett, már a kapucinus templomban voltak a hittanórák. Nem a kis kápolnában, mert az kicsinek bizonyult, hanem a templomban, amely rendszerint megtelt fiatalokkal. Rövid idő alatt 52 kiváló hangú gyermekből kórust szervezett. Zengett az ének  a misén, Kató néni, a kántor és a hívek igen nagy örömére. Volt szereplés is. A prédikációira nemcsak az egyházközségből jöttek, hanem az elköltözött hívek is visszajártak,  nagy örömmel és figyelemmel hallgatták a miséit. Fidél káplán atyát gyakran felkeresték a hívők, akik beszámoltak életükről, bajaikról, sikereikről. Nem sokáig tartott ez a pezsgő hitélet, mert Fidél atyát elhelyezték vidékre káplannak. Később Zalaapátiban lett plébános. Itt is boldog évei voltak, egy egész községet, sőt a környékbelieket is  bűvkörében tartotta, ami szinte az élet minden területén megmutatkozott. Ezekről a  boldog évekről a könyvben, többen tanúságot tettek. Ő volt - ma is az - "A Plébános úr”, ami azután megismétlődött a Nagykanizsai, a Tapolcai és a Keszthelyi plébániákon. A boldog időkre paptársai és polgármesterek tesznek tanúságot nagy tisztelettel és szeretettel.

 

1988-ban eljött Fidél kapucinus atya nagy napja, a küldetése, amikor megkezdte a Magyar Kapucinus Rend újjászervezését. Eltelt 38 év az életéből. Mindig készült erre az időre és bizakodott, hogy egyszer majd eljön. Ekkor 62 éves volt, amikor ő is újjászületett. Már nem vezetett autót, öccse Norbert vitte a tárgyalásokra. Hol Rómában, hol Krakkóban, hol német városokban, püspök rangban lévő  atyákkal  tárgyalt azanyanyelvükön. Itthon a novíciusokat tanította, főzött rájuk, s közben újjáépítette a Máriabesnyői rendházat fizikai és szellemi értelemben. Hol a szomszédos faluba ment noviciusaival hirdetni az evangéliumot, hol hittan órát tartott. Szívügye volt a noviciusképzés, amit közel 40 évig nem tehetett. Kinyíltak a kapuk, mindenkivel szövetkezve, minden erejét összeszedve be akarta hozni az elmaradt éveket, megteremteni a magyar kapucinus életet. Ráment az egészsége, de még akkor sem adta fel. Azt tanácsolták neki, hogy mondjon le. Nem tette. Inkább fokozta a munkatempóját,  interjúkat adott a sajtónak, megfogalmazta a szerzetesi végrendeletét. Plébános maradt betegen is. Jöttek a hívek, az utolsó napjaiban a betegágyánál gyóntatott. Ott volt mellette a család, a kicsi és a nagy. Imádkoztak. 77. életévében, szent-közeli állapotban adta vissza lelkét a Teremtőjének.

 

Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk, és amely az ő Lelkének ajándéka.

 

Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni.

 

Önmagunkra gondolunk, saját elgondolásainkra, saját teológiánkra gondolunk. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. Ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hívő magatartásmódot nem lehet ideológiára redukálni: ez a sátántól való! Nem, kérem: az első lelkipásztori cselekedet az egymás közti közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!

 

Fidél atya egész életével példát mutatott, aki nemcsak a templomban volt kapucinus atya, mindenhol szerzetes volt. A gyárban, ahol fizikai munkásként dolgozott. Az ebédlőben minden étkezésnél imádkozott. A kollégái szerették, tisztelték. Gondolták, milyen jó nevelést kapott. Feltűnt azonban, hogy nem magyarul imádkozott. Nem tudták, hogy milyen nyelven. Az imádkozó munkásnak, az ima emberének híre ment a gyárban. Volt azonban valaki, a nagy főnök,  aki tudta, hogy ott az ima nyelve a héber volt! Az oka Fidél tanulmányaiban található meg. Szeretett volna a teológián héber nyelvet tanítani. S, hogy ne jöjjön ki a fizikai munka mellett a gyakorlatból, ezen a nyelven imádkozott. A főnök ennek tudatában szólt Pacsaynak, “János öltözködjön fel rendesen, mert szeretnék siducholni (házasságot közvetíteni) egy gazdag zsidó családban!” “Ez lehetetlen, mert pap vagyok!” - Volt a válasz.  Fidél atya a hitét bátran megvallotta.  Ennek a leleplező félreértésnek az 50-es években, a kommunista diktatúrában, rossz vége is lehetett volna.

 

Fidél atyának nemcsak az ima volt  mindennapi gyakorlata. Volt más is. Történt nyaranta, hogy a vakációt Norbert  öccsénél töltötte, s természetesen mindennapi misézett. Az kisgyermek unokaöccsök egymás közt tanakodtak. “Vajon miért misézik mindennap Fidél?” Az egyik válasza, “ hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból!” A szobájában az ïróasztala fiókjában egy Szent Kondrát ereklye volt, a hagyatékból találták rá, mert az oltárnál kötelező az ereklye jelenléte. Ha nem tudott  kimenni a templomba az oltárhoz, ez ne legyen akadálya a “mindennapi gyakorlatnak,”

 

Itt hadd figyelmeztesselek benneteket: óvakodjatok a pletykálástól, a püspökök közötti, a papok közötti, a szerzetesnők közötti, a világi hívők közötti fecsegéstől…

A pletyka rombol. Olyan szép dolognak tűnik a fecsegés, édes, mint a cukorka, jó dolog másokról fecsegni. Az ember gyakran beleesik. Vigyázzatok, mert ez a rombolás útja

Ha egy felszentelt személynek, egy megszentelt személynek vagy egy világi hívőnek, aki komolyan veszi hivatását, sikerül, hogy sose szóljon meg másokat, az egy szent! Ezen az úton menjetek: ne mondjatok rosszat másokról! „Ó, Atyám, ez nehéz, mert néha az ember elcsúszik: itt ezt mondom, ott amazt…” A megszólás ellen van egy jó orvosság: például az ima; de van egy másik jó orvosság is: megharapni a nyelvünket. Tudtátok ezt? Harapjátok meg a nyelveteket, és ne pletykáljatok! Rendben?

 

És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének, és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni egy dolgot: mi Istennek a stílusa? Isten első stílusa a közelség. Ő maga mondta ezt a Második Törvénykönyvben: „Mondd, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint én tehozzád?” Isten magatartására a közelség, az együttérzéssel és a gyengédség jellemző. Közelség, együttérzés és gyengédség: ez Istennek a stílusa. Ezt a stílust kövessük! Vajon én közel állok-e az emberekhez, segítem-e az embereket, együttérző vagyok-e, vagy mindenkit elítélek? Gyengéd és kedves vagyok-e? Tehát semmi merevség, hanem közelség, együttérzés és gyengédség! Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze huszonhat éves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány meg hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Sokat szenvedtetek!

Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk:

irgalmas tekintetre, együttérző szívre, mely mindig megbocsát, újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, befogad és nem ítélkezik, nem zavar el, bátorít és nem kritizál, szolgál és nem pletykál.

 

Fidél atyától távol állt a pletykálkodás. Ő nem volt pletykás, róla azonban igaztalan “híreket” terjesztettek.  Valakinek segített gépkocsi ügyében. Abban az időben éveket kellett autóra várni. Egy trabantra, akár 5 évet is. Az egyetemen a doktori elkészítésének okán  kapcsolatba került egy irodavezetővel, aki elpanaszolta Fidél atyának, hogy nem jött meg, vámraktáron van a várva várt kocsi. Fidél segített, az egyik rokona elintézte, hogy megkapja. “Hálából”  elterjesztették, hogy ő besúgó, mert ezt elintézni, csak besúgó tudja. A logika működött. Ennek hatására a professzora megüzente, hogy a doktori vizsgàra ne jelentkezzen, mert megbuktatja. Fidél atyából így nem lett doktor! Mások, azt híresztelték, hogy “béke pap”! Mások meg azt, hogy azért jár sokat Lengyelországba, mert viszi azoknak a papoknak a neveit, akik Lengyelországban püspökök lehetnek. Hazugságok voltak. Nem tudott ezekkel mit kezdeni. Az ő  kapcsolatai mindig a bizalomra épültek. Ismerte és tisztelte az embereket. Szívesen mentek  vele beszélgetni, az idősebbek gyónni.  Volt, hogy sor állt a gyóntatószéke előtt. Tudták a hívek, hogy amit mondtak  a gyóntatószékben, és azon kívül is, az köztük marad. Márcsak, azért is, mert a pletyka a bizalom aláásója. Bizalom nélkül nincs párbeszéd, anélkül nincs hiteles prófécia és szeretet sem.

 

Fidél atya a párbeszédre épülő bizalomra építette azokat kulcsemberekből álló közösségeit, akik egyben az egyházközösség tartó pillérei is voltak.  Soha nem kinyilatkoztatott, mindig kiváncsi volt a másik ember véleményére is. Nem volt olyan fáradt, hogy egyoldalú legyen a beszélgetése. Nem “égett ki”, ahogy gyakran manapság. Házhoz is ment látogatóba, ha hívták, a főministránsaihoz szívesen, azért is, hogy “beépüljön” a családokba. A legtehetségesebbeknek az iskoláztatásába is beszállt. Tárgyalt az egyházi iskola igazgatójával a felvételükről. Nem volt ritka, hogy a latin lecke megírásában is segített. Sokakkal a szabadidő hasznos eltöltésében is részt vett. Ha későre járt, vacsorára is meghívta tanítványait, főként a rászoruló fiatalokat. Közösségi ember volt, hatan voltak testvérek, gyermekkorában megtanulta ennek a módszereit. A vendéglátást, a főzést Horváth Ilona keresztanyjától tanultat. Gyakran volt vendéglátó, ritkábban vendég. Mindkettőben tudta a mértéket. Hirdette az Atyával való találozás, az imádkozás fontosságát. Alkalmazkodott a vendégek kulturális színvonalához, mindig volt a történeteinek nevelő célja és hatása. Ha koldus csengetett a plébánián, munkát és pénzt adott. Volt, hogy visszaéltek az elesett emberekkel való gondoskodásával. Előfordult, hogy a bíróságra tanúként idézték be, mert hálózatban történt a koldulás. Ment, mert szabálytisztelő állampolgár volt. Fidél atya részt vett a hívek mindennapjaiban, nem volt munkaköri leírása. Segített, együtt tanult azokkal, akik igényelték. Volt, hogy már a fiatalok iskola után felkeresték! Megkérdezte, ebédeltél, ha nem, kapott valamit a konyháról, mert, hogy szakács is volt. Prédikációit didaktikusan felépítette, napjaink történetei domináltak. Egyediek, mégis általános ėrvényűek voltak. Humort is megengedett magának. Ha valami nem szokványos volt, ismételte: “hát igy legyek én vallásos!” Aki neki szívességet tett, mindig  viszonozta. Vitte a kis ajándékcsomagját. Az egyszerű embereket nem lenézte, sokkal inkább felemelte. Az alázata a bizalom tágra nyílt kapúja volt.

 

Ez a magatartás felkészít bennünket a befogadásra, olyan befogadásra, amely prófécia. Felkészít az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez, és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta Isten anyjára a nemzetet, aki elszánt evangéliumhirdető térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, képes volt arra is, hogy mindenkit meghallgasson és mindenkivel párbeszédet folytasson, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat, és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel.

Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely befogadó mindenki irányába; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.

 

Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert ő irányítja a történelmet, ő a történelem ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt vértanúhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meggyőződésem, hogy sziklaszilárd hitetek van, és hálát adunk Istennek érte. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

 

Fidél atya Isten adta képessége volt empatikussága,  nyitottsága, az emberek megértése a nehézségeikben, bánatának, fájdalmának  befogadása, segítés az  útkeresésükben.  Mindig igyekezett megtalálni az embereknél azt a gondolati pontot, ahonnan el tudott indulni, megvárva, hogy kialakuljon a szükséges bizalmi viszony, amelyre  épült  igehirdetése! Hiteles ember volt. Szeretetet adott és kapott. Ez volt hivatása gyakorlásának titka, a szeretetsugárzás!. A megmunkált föld mindig várja a magot, amely majd bő termést hoz, a hívő keresztény életet.

 

Néhány éve Fidél atya és az unokaöccse - elismert színész Vecsei H. Miklós - között generációkon átívelő lelkihíd létesült. Miklós 21. századi küldetése, célja:  “összehozni az embereket!” 20 év múlva nem lenne jó egy “szétesett” országban élni! A mélyen katolikus fiatalember még csak 26 éves, amikor így nyilatkozott, ezzel átvette a hit, a nemzet összetartozásának zászlaját unokabátyjától!  A megfogalmazott küldetésével teljesíti Fidél atya “végrendeletét”, aki utolsó nyilatkozatában 2003-ban a néphez közeli kapucinusként, emberhalászként a világ beteg társadalmainak gyógyítására így fogalmazta meg életüzenetét:

 

“Buda régen egy nagy család volt, szoros kis közösség, ahol az emberek is­merték egymást, beszélgettek, találkoztak. Akkoriban a kapuci­nus rend összenőtt a néppel. Ma már nincs meg ez a kölcsönös, egymás iránti bizalom az emberekben.” Fidél atya folytatta terve megfogalmazását, amelyben: “….vissza akarta hozni a régi idők hangulatát. Ennek érdekében minden hónap első szombatján klubdélutánt szervez a plébánián”.

A fenti tervét Fidél atya nem tudta megvalósítani, 2003. Október 20.-án visszaadta lelkét a Teremtőjének.

 

(Az idézetek a Budapesti Nap, 2003. szeptember, 2. évfolyam, 202-227. oldalszám vannak)

 

Legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, amik vagytok, és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve sose győzzön le benneteket a középszerűségbe süllyesztő belső fáradtság, és örömmel haladjatok előre. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.

 

A közreadott könyvben az emlékezők felidézik a múltat, amelyben egymásra is emlékeznek, névszerint felsorolva a szereplőket, felidézve azokat a szép napokat, amit hitben, játszva, észrevétlenül éltek meg, akkor nem tudták, hogy kegyelmi állapotban vannak . Ilyen volt a “fidéli szeretetközösség:” - bizalom - befogadás - közösség - együttlét - hitben gyarapodás - szolgálat  - ez volt az a hitbeli építkezés sorrendje. Élethossziglan tartó tanulási folyamat, ennek a  “leckének ” a megoldása, ez a mi feladatunk, s nem is kevés. Fidél atya fent, a mennyországból látja, mire mentünk vele, általa. A kapucinus szerzetes a népében van, nyitott az élet problémáinak megoldásában, ezt tanultuk tőle.