Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma….

 Máriabesnyő

Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma….

Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)

Virul az igaz, mint a pálma…

1988. november 7-én, titokban léptem be a kapucinus rendbe. Akasztón az egyik novícius-társam (Virágh József János) volt ott akkor a plébános (1983 -1990). A hivatalban lévő provinciális, Huszár Dezső Vikríciusz végezte a beöltöztetést. Azt ezt követő (államilag szintén illegális) szerzetesi képzésükbe kapcsolódott be Pacsay János Fidél atya, akivel havi rendszerességgel találkoztunk. Mindannyiunkat lenyűgözött tárgyi tudásával és magával ragadó beszéd-módjával. Lelkesítő volt a rendi közösség iránti elkötelezettsége és hűsége.

1989. április 30-án leváltották az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) éléről Miklós Imrét és az Elnöki Tanács pedig jogutód nélkül megszüntette az intézményt. Hatályon kívül helyezték a korábbi szerzetesrendek működését tiltó rendelkezést, így az első szerzetesi fogadalmunkat már a máriabesnyői kegytemplomban, nyilvános körülmények között, szerzetesi ruhában tehettük le. A beöltözéshez még csak egy darab habitus állt a rendelkezésünkre, így egyikünk levette, a másikunk magára öltötte ugyanazt. (Mint a vicc szerinti tiszta-ruha csere a Vörös Hadseregben: Iván)

A besnyői noviciátus alatt már hivatalosan is Fidél atya volt az újoncmester. A képzés eléggé rendhagyó módon történt, fele időben sittet hordtunk, újjáépítettük a lelakott állapotban visszakapott kolostort. A Magiszter atya egyszer a kőművesekkel tárgyalt, fél óra múlva az ebédet főzte, majd elmélkedést tartott hihetetlen rugalmassággal és minden apró részletre ügyelve közben. A temetési szertartást annak apropóján tanultuk meg, hogy a szomszédos rendházban késő ősszel meghalt egyik Salvator nővér és mi alkottuk a kórust. A gyászmisét követően az ebédlőben meleg étellel és pogácsával fogadtuk a távolról érkezett közösséget.

Sok emlékem van ebből az időből, elsősorban a biblikus tárgyak és kortörténet iránti érdeklődést ültette el bennem. A 2020-ban, Az ötödik Evangélium címmel megjelent szentföldi zarándok útikönyvemet ezért az ő emlékének ajánlottam. Jó zsidó vicceket mesélt. Az egyik szerint a rabbinövendékek azzal a kérdéssel fordulnak bölcs mesterükhöz, hogy „mi lesz, ha eljön a Messiás?”. Az öreg így válaszol: „Fiaim, túléltük Hitlert... túléltük Sztálint... valahogy túléljük majd azt a Messiást is...”

A prédikációi a szentföldi események helyszínére vittek lélekben, az evangéliumi történeteket a zsidó kultúra és történelem bemutatásával keltette életre számunkra. Ízig-vérig szentírás-tudós volt, a nyelvet állandó fordulatokkal, szinte észrevétlenül ismertette meg velünk. Még az étkezések közben folyó beszélgetésbe is beleszőtt egy-egy tanulságos történetet, érdekességet. Jó keleti tanítók módjára annyiszor, hogy mindenki kívülről tudta. Most is megvannak ezek a kedves kincsek. Sokszor használta a humort, mint színesítő. 

Amit az Egyházzal kapcsolatban a lelkünkre kötött, az a józan engedelmesség gyakorlata. Nem vak és kritikátlan behódolást akart; maga is emlegette, ha valamivel nagyon nem tudott azonosulni, a jus murmurandi-t (a morgolódás jogát). Az evangélium hirdetése során nagy nyitottságot mutatott a formális közösségen kívüliek felé. Ma is prófétai az a vágya, hogy a nem hívők számára is kínáljuk fel a templomainkat, mint az elköteleződés ünnepi helyszínét, és adjunk áldást minden elvárás nélkül, ha nem tudnak vagy akarnak még dönteni Jézus és a szentségi házasság mellett.

Szomorúan emlegette, hogy a hittanosai szívéből szinte kilopja a sátán a tisztítótűz tanítását. Nagyon fontosnak tartotta, hogy imádkozzunk a szenvedő egyház tagjaiért. Úgy beszélt róluk, mint akik kórházban vannak és rászorulnak a mi segítségünkre.

Amikor nagyon elfáradt, vagy csalódott egy-egy jelenség miatt, előszeretettel mondogatta: 

„…és akkor így legyen az ember vallásos!”. 

Nem kedvelte a túlkapásokat sem a múltba való elvtelen kapaszkodás, sem az átgondolatlan újítások irányában sem.

Szigorú és emberséges tudott lenni, valahogyan a kettő egyidőben. Azt is tőle hallottam, hogy amikor a gettó fala a kolostorunkkal volt szomszédos, marhagulyást engedtek le az éhező zsidók számára a falon. Vagy hogy csak azokat keresztelték meg, akik valóban át akartak térni, a többiek számára megkülönböztető (de nem feltűnő) lila tintával írták meg a hamis keresztleveleket, a későbbi tisztánlátás érdekében. Sokszor erő feletti küldetést látott el. A Máriabesnyői ház és templom felújítását és a novíciusképzést egyszerre végezte magas színvonalon.

Egyik karácsonyi éjféli misén (talán 1989-ben) arról beszélt, hogy mekkora szorgalommal, időt és energiát nem sajnálva törekszünk széppé tenni az ünnepet, ami a másik pillanatban már szinte "kicsúszik" a kezeink közül. Az üzenete az volt, hogy Isten ilyen örömre és teljességre hívott meg minket, amit nem fogunk soha elveszíteni.

Valamelyik környékbeli falu búcsú ünnepére hívták szónoknak, ilyenkor mindig két testvérrel ment, mert a ferences lelkiségnek a testvériség (fraternitas) az alapja. Szent Ágostontól idézte, hogy az üdvösség állapotában majd „látunk és vakációzunk”, azaz olyan kötetlen és vidám lesz az életünk, mint az annyira vágyott nyári szünetben.

Ibi vacabimus et videbimus, videbimus et amabimus, amabimus et laudabimus… 

azaz: Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége? (De Civitate Dei 22,30,5)

A szentmisére minden esetben méltósággal, a legnagyobb gondossággal készült, és az oltár körül is ezt a tiszteletet sugallta a környezetének. Szerette emlegetni Szent Ferencet, aki söprűt ragadva kitakarította az elhanyagolt templomokat. Több nagyheti szertartásnál voltam a segítője. Arra is volt figyelme, hogy a húsvéti gyertya a tartóban egyenesen álljon. A prédikációi és a liturgiamagyarázatai mindig élőek voltak, segítettek jelen lenni a hagyomány világában.