FIdél atya visszaemlékezése (Fejér Nándor videói)
FIDÉL ATYA VISSZAEMLÉKEZÉSE ÉS
(Fejér Nándor interjú felhasználásával)
Fejér Nándor 2002-ben videóra vette Fidél atya gondolatait “Visszaemlékezés” címmel. A három részes film indító gondolata:
“Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, miel ő Itt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak.
Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására
szolgálhasson.
Végül pedig, hogy az egyszerű
szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák
ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi megbűvös varázslattal az emberi lelket.”
(Vass Albert: Kard és kasza,, 5. old)
A visszaemlékezések a kapucinusi kezdetektől, a történetükről - főként azokat a tényeket - idézetekkel mutatunk be, amit P. Fidél átélt 1943-tól 1969-ig.
A három visszaemlékezés, amelyekből idézünk, megtartottuk a filmek időrendiségét, még akkor is, ha szerkesztésükben a tartalmi logikát lett volna előnyös, s kézenfekvő alkalmazni. A “kötöszöveget” minimálisra vettük. Mindig a lényeget, Fidél atya idézett gondolatait vettük alapul.
Az utolsó elbeszélés 2003
leírva EGy (2023. szeptember 23)
20 év eltelt. Fidél atya 20 évvel ezelőtt visszaadta a lelkét teremtőjének. “Nincsenek vèletlenek!” (Faccioli Marcó)
Az alkotó, Fejér Nándor 2023. júliusàban lehetővé tette a “Visszaemlékezések” és “Az utolsó elbeszélés’ (videó) szövegeinek megismerését, ahogy írja a videó 2003 tikkasztó nyarának egyik napján fotókkal és az alàbbi szöveggel indul
(Érdekes, hogy a film elején fotókban megjelenik a Fő utcai templom, a máltaiak szeretetotthona és Kölcsey Ferenc szobra. Tudjuk a “Huszt” című vers sorait:
“Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”)
Ezek a sorok a Fidéli útravalója is, mert, hogy ő magyar kapucinus szerzetes volt mindhalálig! A film az alábbi szöveggel indít::
Hanyatló egészségi állapota miatt Fidèl atya 2003. május 7-én elhagyja szeretett rendházát és átköltözik a máltaiak Bátthyány téri épületébe. A rendkívül forró nyár egyik tikkasztó napján mesélte el a most következőket. Az emlékekek ez a sorozata lett életének utolsó - reményeink szerint - maradandó üzenete a külvilágnak, akik ismerték, szerették, tisztelték és emlékét őrizni kívánják.
Nagyváradról kellene beszélnem.
Ennek a városnak tragédiája, hogy román kézre került az első világháború végén.A családunknak nem nagyon volt köze ehhez a városhoz. Úgy kerültünk oda, hogy az anyai nagyapám Brassóban mindent felszámolt, s akkor még hét gyermekével eljött Nagyváradra, amikor híre ment, hogy Erdélyt a románok megkapják. Mert ő úgy tudta, hogy Nagyvárad az alföldön van, mert, hogy az ott is van.senki nem sejtette, hogy Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Temesvár, Arad, ezek az Alföldi városok, a Partium, ahogy hívták régen, egyszer a románoké lesz. Nagyapám nagyon törekvő ember volt, és Brassóban nagyon szép emeletes háza volt, saját magán iskolát tartott fel, ő fizette a tanítót is, bőrhuzatú padok voltak. Előkelő iskolát tartott fent. Mindent felszámolt, eljött Nagyváradra, Nagyváradon házat vett, abból a meggondolásból, hogy Magyarország lesz ez. Ő maga vasúti műszaki főtiszt a MÁV-nál, és annak a keretében áthelyezték Nagyváradra, s akkor jött a robbanás, hogy Nagyvárad is román lesz, s nagyapámnak se fizikai, se anyagi ereje nem volt ahhoz, hogy tovább meneküljön. Nem akart ott maradni. Alig tette le az esküt. A legutolsó alkalommal is, például, le kellett tenni a román királyra az esküt minden vasutasnak, minden állami tisztségviselőnek. Kihirdették, hogy az utolsó alkalom a színházban lehet közös esküt tenni. S még ott is kiszökött a folyosóra közbe, s egy fél román mérnök elkapta őt: “nézd én nem akarok neked rosszat, én igazolom, hogy itt voltál, menj állj be az ajtón belülről.” Most, hogy milyen állapotok voltak, a mozdony alkatrészeinek nem volt román neve. S nagyapám, aki nem tudott románul szótárból bütyköltem össze a műszaki szótárt a vasútnak, hogy valami legyen. Ez volt az anyai ágnak az odakerülése.
Az apai ág?
Valahogyan az apámnak az egyik nagynénje, nagyapámnak a nővére Nagyváradra a püspökségre került szakácsnőnek, Zalából. Fiatal lány volt és rettentő egyedül érezte magát. Nagyapám Pozsonyban katona idejét töltötte. Mestersége szabó volt. A nagynéném Nagyváradon megtudta, hogy ott lesz egy szabóverseny, ahol fehér cérnával, kézzel egy frakkot meg kell varrni, úgy, hogy ne látszódjon, hogy fehér cérnával. És ò tudta, hogy nagyapám művész a szabóságban. Jöjjön, hát ha megnyeri ezt a versenyt. Eljött nagyapám. Kapott szabadságot a katonaságnál. Ez 1899- ben volt. Megnyerte a versenyt. Egy Citrom nevezetű zsidó, az odament hozzá. “Nézze nekem egy szövet és posztó kereskedések van, kössünk szerződést, maga fogadja mindig elől a vendégeket, megveszi a végárút, és hátul maga és a segédei szépen megbütykölik. Ahogy leszerelt rövidesen Nagyváradra került anélkül, hogy bármikor köze lett volna a városhoz. Közben, hogy ő, hogy nősült. Az a nagyapám, az atyai nagyanyámnak az apja osztrák ember volt Nack Henrik, Édesapja mozdonyvezető volt a Nordbahnnál, az északi vasútnál. Akkor egy nagyon előkelő állás volt, egy mérnökivel felért. Annyira összeszedte magát, hogy birtokot vett Biharban, Mezőkeresztes. 5 malommal. Egy komoly nagy birtok volt. Ő le is költözött oda és 35 éves korában ő is, meg a felesége is tüdővészben meghaltak. Megmaradt későbbi nagyanyám, annak a nővére, meg egy fiú testvér. Ezeknek szerencsétlenségükre egyik unokabátyukat nevezték ki gyárnak egy 25 éves fiatalembert, nagykorú volt már. És ez az egész vagyont egy pár év alatt elkártyázta Nagyváradon. De még akkor is négy lovas hintón járt, amikor már semmijük se volt, mert mindenki tudta egy gazdag ember. Nagyanyám, meg a nővére bekerültek az irgalmas nővérekhez olyan 16 évesen, az öccsük pedig Debrecenbe kollégiumba, ahonnan 15 éves korában meglógott, kiment Párizsba ott Leninnek a környezetébe került és Leninnel együtt 1917-be ő is bement azon a mozdonyon Oroszországba. Ez végzete is lehetett volna, mert Sztálin Leninnek az egész környezetét kiirtotta. Az volt a szerencséje, hogy őt Lenin Alma Atába küldte ki valamilyen megbízással és az olyan messze volt, hogy Sztálin azzal nem törődött. Ez a nagybátyám ez megmaradt, amikor én Zalaapátiban kerültem plébánosnak 69-be, még mindig írt, hogy szeretne hazajönni megnézni Magyarországot, de csak meghívóval kap útlevelet. Apám sehogy sem akarta, hogy jöjjön. Azután mégis meghívtuk. De aztán eltűntek, valahogy, nem tudjuk miért.
Nagyapám megismerte nagyanyámat, 19 éves volt elvette feleségül. Két gyerekük lett: apám meg egy nővére. Egy utcában laktak anyámékkal. Úgy ismerkedtek össze, Így aztán egész fiatalon házasodtak meg. Apám jogász volt. Szegeden doktorált. A románok nem ismerték el a diplomáját. Ő se nagyon akarta, hogy kicserélje románra. 16 éven keresztül szabósegédként tartott el minket. Anyám pedagógus volt. Szebenben tanult először, amikor még Brassóban laktak. Szebenben kollégiumban. Híres tanítóképző volt. Borzasztó volt a vége annak is. Bilinszky nevezetű pap volt az igazgató. Mikor a románok bejöttek ki kellett állni az intézmény erkélyére a magyar zászlóval, amit alulról meggyújtották, s amíg le nem égett a zászló addig kellett vigyázva állni.
Nagyváradra kerültek anyámék is. Házasságot kötöttek. Először anyai nagyapámékkal laktunk együtt. Nagyon szép nagy házat vett ott nagyapám. Katolikus iskolába jártunk.
Abban a korszakban Nagyvárad meg egy tökéletesen magyar város volt. Az utcán sem lehetett román szót hallani. 100 ezer lakosú városban lehetett, hogy 3 ezer román összesen, még pedig a katonatisztek, a rendőrök és a főtisztviselők. Az embernek nem kellett azon gondolkodni, hogy ha bement egy üzletbe, hogy milyen nyelven szólaljak meg, magától értetődően magyarul beszélt mindenki. Meg kellett állapítani, hogy a zsidók milyen hűséges magyarok voltak, mert a 22 év alatt ott egy zsidó sem lett román, és a magyar kultúrát ők tartották fenn, mert nekik volt pénzük. A magyar, az kisiparos volt vagy kirúgott tisztviselő volt. A zsidó meg kereskedő, nagyiparos stb. Azok jártak a magyar színházba, megbukott volna nemzeti színház, ha ők nem patronálják állandóan. Patronálták a magyar sportot. Ez úgy nézett ki, hogy azok a várnegyedbe laktak, azok vasárnap délután elindultak a meccsre, mert az meg a püspökség mellett volt, a másik oldalon. Feketéllett a Fő utca a zsidóktól annak teljes szélességében vonultak a zsidók a meccsre, mert a NAC-ot fenn kell tartani, a Nagyváradi Atlétikai Clubot. Kaftánban mentek? Igen. Pajeszos zsidók.
Mi volt a borzalom?
Kiderült, hogy minden zsidó asszonynak van flusztrica pártája, díszmagyarban jelent meg összes zsidó asszony. Egy hét múlva az újságban megjelent, hogy zsidó nem ölthet fel magyar ruhát. Ez volt az első.
Aztán volt ott még sok furcsaság. Volt ott egy, volt huszárszázados, Nagyvárad leggazdagabb zsidaja, Társovicsnak hívták. Volt szállodája, temetkezési vállalata, egy gazdag ember volt. Egy kicsit nyomott volt, mert minden reggel megjelent huszárszázados egyenruhában az utcán. Mindig összeverték a román rendőrök,
40-ben Horthy Miklós lovának márvány istállót csináltatott a szálloda földszintjén, ezüst karikával oda kössék a lovát. Természetesen nem használták. S végén a magyarok verték agyon. Ilyen is volt.
A kapucinusok jellegzetes alakjai voltak mindig a városnak. A püspök gyóntatója is mindig kapucinus volt. Volt egy páter, akiért mindig küldte a négy lovas hintót a püspök, hogy jöjjön gyóntatni. Annak olyan hosszú szakálla volt, hogy hátul kilógott a kocsiból a fehér szakálla. A kapucinusoknak a kolostora az közvetlenül ott van a piactér mellett. Vasárnap reggelenként nagyon látogatott volt, mert a háziasszonyok bevásároltak a piacon, aztán mentek a csipogó csirkékkel a kosárba a kapucinusokhoz, ahol végig a padok mellett ki volt rakva kosarakkal. A csibék csipoktak a mise alatt. Jellegzetes volt a Horváth Szilveszter nevezetű páter, aki borzasztóan ideges ember, akit mindenki szerette, mert ő is szerette az embereket különben. Ha vége volt a misének már jött ki a nagy kulcscsómóval és ment végig a templomon: “Vége a boltnak! Vége a boltnak!” Ez nem volt plébánia, ez csak kolostori templom volt különben.
Ott jártak egyszer úgy 35-ben, hogy eljött a generális Rómából augusztus közepén látogatni a kolostort. Nagymise 10-kor.
Aurél atya misézett és ez az ideges páter ez pedig gyógytatott. Sziszi bácsinak hívták, dadogott. Sziszinek csúfolták. Gyóntatott, és meg akarta törölni a homlokát az izzadságtól és észrevette, hogy nincs nála zsebkendő nála. Feldobogott az emeletre, s döbbenten látja, hogy tárva nyitva van a padlásajtó. Kilincs nélküli ajtó volt. “Milyen rendetlenség, itt van a generális.” Eszébe se jutott, hogy a generális maga feljött a padlásra körülnézni, hogy amíg lent vannak a templomban, hátha talál valamit. Szépen bezárta az ajtót. Augusztusban, vastag cseréptető. Szegény generális majd meg őrült, nem tudott lemenni. Kiabált az ablakon keresztül, ugy, hogy bejött valaki az utcáról: “Valaki valamit kiabál, de nem lehet érteni.” Akkor jöttek rá, hogy fölzárták a generálist a padlásra.
1940-ben leváltották ezt a két pátert, akik 22 évig csak ők voltak. S jöttek a magyarok. Innen a Veremund atya, az örök építkező, aztán Bertalan, aki itt Budán lett aztán plébános és Angelus atya, aki tavaly halt meg Rómában 90 évesen. Akkor Cirill, akit szegényt a bomba vitte el 44 őszén. Nem Nagyváradról, mert Békéscsabára helyezték. Első pénteken, jött haza dél tájban, azt mondja: “Megfürödtem testileg, lelkileg, jöhet a bomba!” Jött. Fél órán belül. Csak ő halt meg. De 3 hét múlva temették el a fejét külön, akkor találták meg.
Nagyváradon Veremund rengeteget építkezett. A meglehetősen elhanyagolt templomot teljesen felújította, szép székekkel minden. A betetőzése az ő aranymiséje volt. Ezen felül az épületet hozzá csatolta egy szép otthonhoz. 44 őszén nyílt volna meg, és arra bejöttek az oroszok.
Én 43-ban jelentkeztem ott a rendbe. Nehézségek voltak, mert édesapám nem akarta aláírni. A szülőknek aláírni, hogy nem várnak anyagi támogatást a gyereküktől, mert mi koldus rend vagyunk. Ez nem jelenti azt, hogy nem támogatják, csak ez egy jogi előírás volt. Apám nem írt alá először. Én már kispap voltam Nagyváradon, az egyházmegyei szemináriumban. Apám minden pappal haverságban volt, más barátja nem is volt csak papok. Azok azzal bolondították őt, nem baj Jancsika majd kiküldjük Rómában és majd piros hassal fog hazajönni. Mert egy apának ilyet be kell dumálni, ugye. Kurzum gut, azért 44 év őszére mégis csak bent voltam a rendben. A nagyváradi kolostorban nem maradt hátra senki más csak a Veremund, Pacific testvér meg én. Mi voltunk hárman, amikor kezdődött az ostrom. Szörnyű volt az egész. Október 3-àn megjelent egy falragasz, hogy 16-tól 48 éves korig mindenkinek jelentkezni kell katonának. Október 4-e a következő nap Szent Ferenc ünnepe a teológia rektora jött oda misezni és én orgonáltam. Addig vitatkoztunk, hogy muszáj elmenni, mert hiába vittem a papírt, hogy én kispap vagyok, a katonaságnál az mondták, hogy minden szállítható egyénnek menni kell, így aztán mentem. A Berettyóújfalui laktanyába vittek. Újra esküt kellett tenni Horthy Miklósra nekünk. Aztán úgy őriztek minket mintha hadifogoly volnánk. Egy váradi kárpitos legény állt a kapuban őrként, akit személyesen ismert engemet. Konyeráltam neki, hogy engedjen ki, hogy valami kaját vegyek, mert nem kaptunk rendesen. Kimentem az utcára, kiengedett ez az ismerős őr és édesapám ál találkoztam, Berettyóújfaluban. Ő meg azzal a megbízással jött a belügyminisztériumból, hogy mint alispán szedje össze Nagyváradon a megyének az irományait és a lehető pénzeket hozza magával. Apám olyan könnyen meglóghatott volna sok millió pengővel, de eszébe sem jutott az akkori embernek. Apám azt mondja: “Te, hogy kerülsz ide?” Hát mondom: “Hogy kerülök ide, katona vagyok itt”. Azt mondja: “Te én itt ismerem a parancsnokot kérek tőle szabadságot. Elmentünk és kaptam egy hetet azzal, hogy Abádszalókra vonuljak be egy hét múlva. A szüleim elmenekültek akkor már Zalába az ottani rokonokhoz. Édesapám ott kapott beosztást mint árvaszéki ülnök, Zalaegerszegen. Mire letelt a hét az oroszok már Abádszalókon voltak, úgy, hogy oda már nem tudtam bevonulni.
Először elkaptak a ruszkik. Több emberrel 65 lovat kellett nekünk ápolni, mind beteg sebesült német lovak voltak. Nem kaptunk mást enni mint almát és vörösbort. Mert nekik sem volt más. A vörösbor egy ilyen 200 literes hordóban volt. A felső dugót húzták ki, s mindig megdöntötték egy fazékba, de mindannyiszor engem oda vittek és meg kellett innom két decit belőle, hogy nincs megmérgezve. És amikor én fél óra múlva nem haltam meg, akkor ők is ittak. Amikor tovább vonultak minket elengedtek.
Ott volt egy parancsnok abban a faluban. Megyek hozzá, hogy engem elzabráltak Erdélyből, románul beszéltem persze. Szeretnék visszamenni. Azt mondja: “Menjen!” “Kellene valami írás”. Azt mondja: “Nem kell írás, Szibériáig nincs határ.”
Úgy mentünk, általában bujkálva mentünk, mindig összetalálkoztunk bujkáló katonákkal.
Végülis Veszprémben a ruszkik elkaptak. A 8-as országút teljes szélességében vonultunk. 200 ezer ember körülbelül.
Buczkó nagymama, atyai ágon a nagynéni (Pacsay Mária), aki a püspökségen szakács volt, annak a házában lakott Szabényi Géza. Szabényi Géza újságírótársa volt Ady Endrének. Nem valami szép életet éltek, úgy különben. A lapzárta mindig éjféltájban volt. A színháznak a terén volt egy vendéglő, ami már zárva, de Szabényi Gézával odamentek, volt ott egy nagyon ügyetlen cigány fiú, akit állandóan pofozott Ady, amíg ott vacsoráztak, ittak, mert hamisan hegedült nekik.
Meg kell még említeni a kapucinusokkal kapcsolatban, hogy nagyon fontos volt, amikor Röss Bertalant odahelyezték, ő két leány iskolának, felsőiskolànak lett hittanàra. A tanítóképző és a kereskedelmi iskola. Akkor úgy suttyomban működtettek egy mozgalmat, “Erdély visszanagyarosításának” mozgalmát. Ez elsősorban a tanítónőképzősöket érintette. Mindenki kapott egy rádióállomást. Ezek kikerültek faluba a tanítónak. Központilag irányították őket rádión. Látták el anyaggal, mit tanítsanak, mit gyakorlatozhassanak, minden. Tulajdonképpen még államilag sem vettek róla tudomást, csak 10 ezer pengőt adtak évenként támogatására. Ez nagyon komoly mozgalom lett volna, hogy ha ez megmaradhat. Mindössze két évre működött úgy, hogy előkészítőben. Ez hatalmas lendületet adott volna visszamagyarosításra, mert rengeteg román volt, aki tulajdonképpen magyar vérű volt csak menetközben elromanositották. Nekem volt olyan osztálytársam, aki úgy hívtak KÖKÉNYESDI, tehát “Ő” betű is volt a nevében és “È” is volt, amely a román nyelvben nincsen. Nem tudott egy szót sem magyarul. Ez sajnos megbukott.
Ugyanebben az évben,1947 őszén Szamosújváron a kolostorunkban szintén ennek egyik támpillére lett volna. Sajnos úgy alakult aztán politika.
Háború után Veremund atya már ott volt. Anasztáz atya telepedett le még ott. Ő nagyon jó előadásokat tartott a városban igen szerették emiatt. Tavaly meghalt atya, aki Tatán halt meg mostan Ottmár atya (1918-2002) az volt ott még egészen fiatal papként Nagyváradon az ostrom után, és a környékbeli falvakba járt ki lelkipásztorkodni. Mostan, tavaly előtt mikor tartottam az aranymisémet Nagyváradon.
Még nagyon sokan keresték, érdeklődtek, hogy él-e még. Elkezdtek levelet váltani. Szegényke most meghalt 84 évesen. Ott nagyon sokat dolgoztak. 47-ben kipakolták azokat, akik magyar állampolgárok voltak, Sziszi bácsinak kellett visszamenni, aki eddig Móron volt, ebben a magyar időben. Sziszi visszakerült, de ott is feloszlatták a rendeket. Sziszi bácsit is elvitték Eszetnekre. Ott gyűjtötték be az erdélyi szerzeteseket. Egy helyen 250-et. Akkor még nem volt koncelebrálás. A folyosón minden ablakmélyedésben fatörzsekből összeállított oltárok voltak, hogy 250 mise lemenjen, egymást váltották az oltároknál a papok. Sziszi bácsi került oda vissza egyedül Julián testvérrel, aki szintén román állampolgár volt. De aztán a váradi házból kipakolták őket, amikor vissza kerülhetett volna, pár év múlva, maga a püspök kérte, hogy szakállat viseljen, mert, hogy kapucinus volna. Ott még eltengett - lengett pár évet a városban, vele együtt kipusztult az összes kapucinus.
Szilveszter ő mint fiatal pap került ki a keleti frontra Horváth Szilveszter, ő 22 évig lett aztán Váradon, amikor felszentelték papnak a 14-es háború akkor tört ki. Ő kikerült az orosz frontra és ott úgy felfázott, hogy állandó un. ukrán betegsége volt, szóval hasmenése. Akár mit próbáltak vele, nem tudták gyógyítani.Váradra tették. A Rend küldte külföldre mindenhová. 46 kilóra lefogyott. Rettentő gyönge volt. Kiküldték Kölnbe egy híres bél specialistához. Jól tudott németűl, ezek mind kint tanultak Bécsbe annak idején. Kérdi tőle az orvos honnan jött. Magyarországról. Hogy lehet onnan ide jönni. Mi aranyért vásároljuk a kamilla teát maguktól. Meg csak maguknál terem meg. Nézze, magának az a baja, hogy taknyos a bele. Akár milyen gyógyszert szed, nem tud felszívódni a takonytól. Maga felülről hiába gyógyszerezi magát meg nem gyógyul. Beöntést olyan módon, amit el tud viselni. Csináljon kamilla teát és tartsa bent, amíg csak bírja a forró teát a belében, hogy leoldja a taknyot a beléről. Szegény hazajött azt kinlódott a fürdőkádban tudta beadni spicolt, minden kijött, hogy bent tartsa, de hát hét alatt tökéletesen meggyógyult. Nem drága gyógyszert írtak fel, hanem egy természetes gyógyszert.
44-ben én száraz káplánként szolgáltam kint Nagybárodon egy plébános mellett súlyos cukorbajos volt, egyszer csak megjelent Sziszi bácsi, hogy őt az orvos hegyi gyaloglásra küldte. Nagybárodon, ez a Királyhágó alatt van minden nap órákig trapoltattam az öreget. Rengeteg minden félét mesélt. A 30-as években annyi pap volt Váradon, hogy nem tudtak velük mit kezdeni már. A premontreiektől elvették a gimnáziumot, ott is egy tucat premontrei logót, nekik nem volt plébániájuk. Nem tudtak mit csinálni, összejártak, tarokkoztak. Amit hittanórát lenyomtak, lenyomtak. Tulajdonképpen nem voltak elfoglalva. Åkkandóan ugratták egymást. Azon törték a fejüket, hogy lehet kidurrantani a másikkal. Brentán Brunó premontrei fizika tanár volt, ő Marconi előtt már a rádiót feltalálta, úgy hogy a Nagyváradi premontrei gimnázium és a mellette levő Szent Márton apátság között ők már rádióztak, csak nem szabadalmaztatták. S így Marconi megelőzte őket. Ez Bruncsi bácsit például állandóan robbanó szivarral tették tönkre. Nagy szivarozó volt, aztán olyan szivarokat adtak neki, amelyeknek a közepén patron volt, oldala mindig le volt égve. Meghívta őket a “Két macska” nevezetű vendéglőbe, ott volt a kapucinusok utcájában balatoni fogást rendelt nekik vacsorára, mindenki kapott a szószba egy fogast darabosan. Ilyen butaságokkal töltötték az időt. Akkor fordítva volt. Több volt a pap mint kölött volna.
A magyarságnak egyetlen menedéke a vallás volt, más nem. A papok nagyon szépen helytálltak. Nagyon sokan benne dolgoztak az un, Rongyos Gárdában, Ebben Édesapám is titokban benne volt, meg egy Strumer nevezetű ügyvéd. Mindegyiknek már 4-5 gyermeke volt, a többiek mindig őket féltették. Nagy csengőfrászban éltünk. Hányszor volt, hogy például a suszterinas hozta oda a cipőt ½ 10-kor. Becsöngetett. Mindig azt hittük a rendőrség jön. Csak ők ketten úszták meg. Úgy tudtak hallgatni a papok, tanítok. Nagyon sok pap és tanító lebukott. A püspök úgy tudta őket megmenteni, hogy kiengedték őket a börtönből áttették Magyarországra, de püspöknek le kellett mondani, csak kanonok lett Nagyváradon,
Volt egy tanító Csicsványi Jenő, akit nem engedtek el a börtönből, de egy alkalommal szállították Nagybányára , nem tudom miért, s ott egy szakaszon a vonat magyar területen megy. Ott a román janicsárok, a határőrök mindig álltak a lépcsőn, míg magyar területen ballagott a vonat addig azok ott. Ő mellett a szakaszban ült egy fegyőr. Ő kiugrott az ablakon. S a fegyőr megfogta a nyakkendőjét, ez aztán beleköpött a szemébe. Elengedte. Lebukfencezett. Jól összetörte magát, de ott nem lőhetnek a janicsárok, mert magyar terület volt. Látták, hogy bukfencezik. Nagy diadallal vonultak be Horthy Miklóssal megünnepelve mint magyar katonát.
Apám nemzetőrként szolgált piros fehér zöld szalaggal. A Főtéren 1940. szeptember 6-án ott van az utolsó román alakulat egy lovas század. ½ 10-kor a kapitány imához vezényelt. Minden katona letérdelt és imádkozták a miatyánkot nem úgy mint a magyar hadseregben: Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy örök igazságban, hiszek a magyarok feltámadásában. Az imánál szalutáltak és ezt mondták.
A román letérdelt és imádkozta a miatyánkot. A román szegény apámnak azt mondta: “A viszontlátásra!” Apám válasza: Majd meglátjuk.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése