1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR ÉS STÁCIÓI

 1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR  ÉS STÁCIÓI

Pacsai Norbert: Miért kapucinus?

 

Földi életünk legnagyobb ajándékai között tartjuk számon azokat az estéket, amikor Bátyónkkal éjszakába nyúlóan sörözgettünk-fröccsözgettünk anekdotázva lilaakácos teraszunkon. Most tűnik fel, hogy testvérünket milyen gyakran faggattuk arról: miért lett éppen kapucinus? Az érdemi válasz közismert, annak részletes kifejtése meg is haladja szellemi lehetőségeimet. Az viszont egy érdekes történet, hogy Jancsika (1933 körül) hogyan szerezte meg első alapismereteit a kapucinusokról.

Pacsay nagyapánk nővére – Pacsay Mária – Isten rendelte sorsának köszönhető, hogy családunk – minket is magába foglaló ágának – története Nagyváradhoz kötődik. Őt Schlauch Lőrinc püspök vitte magával 1888-ban Sümegről Váradi élelmezésvezetőnek, első számú szakácsnőjének. A szép zalamihályfai lányra hamarosan szemet vetett az egyik vármegyei altiszt, a bihardiószegi Pribék János, és 1900-ban feleségül is vette. Pribék János egy kiváló ember volt, hamarosan az egész család a szívébe fogadta. Zömök termete miatt ő lett később a „Buczkó Nagypapa”, és ennek következtében felesége a „Buczkó Nagymama”. Azon kívül, hogy gyermekük soha nem született, egy még nagyobb probléma feszült Pribék János személye körül: református volt! Nem is akármilyen!

Házukhoz hozzátoldott egy kis faházat. Esténként, koratavasztól késő őszig ott bonyolította a lenyugvás előtti mosakodást, és a környék tudomására hozandó fennhangon végzett imádkozást. Szívemet Hozzád emelem-el vezette be „kálvinos” baritonjával személyes liturgiáját, majd Igét olvasott, és az Úri imádságot (Miatyánkot) elmondva vonult be a házba éjszakai nyugalomra.

Pribék-ék gyermektelenek lévén, a Pacsay unokák állandó vendégei voltak a Buczkó-háznak. Ez azért is volt lehetséges, mert az 1920-ban bekövetkező román impérium váltás nemtelen eszközeivel alig hagyott mozgásteret a bihari püspökségnek. A leépítéseket még gróf Széchényi Miklós végezte el, aki 1923. december 1-sejéig szolgált, és utána már püspököt sem neveztek ki a Főegyházmegye élére. Bjelik Imre (1923-1927), majd Mayer Antal (1927-1930) csak püspöki helynökökként működhettek. Pribék Jánosné konyhavezetői státusza 1923-ban megszűnt, férje pedig még vármegyei altiszti beosztását 1920-ban elveszítette, mert nem esküdött fel a román király iránti hűségre. Megtakarított vagyonkájukból éltek, meg Buczkó nagypapának Bihardiószegen volt egy néhány holdas öröksége, és azt adták bérbe. Nyugdíjuk nem volt, mert a románok nem ismerték el a Magyar Királyságban leszolgált éveket. Egyetlen dologban viszont nagyon gazdagok lettek: szabadidejük rengeteg volt. A Pacsay unokák kényeztetésére fordították minden idejüket, és a lelkükből áradó korlátlan szeretetet is. Különösen Jancsika volt a nagy kedvenc, aki sokszor hetekre átköltözött a Buczkó házba, élvezve a legnagyobb unokának kijáró privilégiumokat.

Buczkó nagymamának az életét igen megkeserítette, hogy kiszámíthatatlan időpontokban eperohamoktól szenvedett. Napokig a besötétített szobában hangosan jajgatva viselte a görcsökkel járó kínokat. Segítséget csak az égiektől remélhetett, ezért ilyenkor hívatta kedves gyóntatójåt és lelki vezetőjét, P. Veremund kapucinus házfőnököt, hogy gyóntassa meg, és vehesse magához az „Angyalok Kenyerét”.

Bátyó emlékei szerint kis elemista volt még, talán elsős vakációzó, amikor ott tartózkodása idején egy délelőtt Buczkó nagymamához ismételten hívni kellett P. Veremundot. A szobában meggyújtották a szentelt gyertyákat az asztali talpas Feszület két oldalán, majd Buczkó nagypapával kiültek az udvarra. A ház bejáratával szemben, a nagy diófa alatt volt egy elfektetett rönk, amelyen elhelyezkedve az öreg térdei közé fogta kis kedvencét, és imádságos csendben várták a kapucinus barátot.

P. Veremund hamarosan megérkezett, és a ministránsát – egy kapucinus laikus testvért – hátra hagyva némán bevonult a házba, jól ismerve a terepet. És akkor Buczkó nagypapában dolgozni kezdett az „igaz kálvinista”: 

“Jól nézd meg!”– dörmögte Jancsikájának a fülébe. “Ezek nem dolgoznak. Népnyúzó henye álszenteskedők. Faragott bálványokat csinálnak, és azokat imádják az Úr helyett. Még Istentiszteletük sincs, csak helyette valami Hókuszpókusz. Ezt egy életre jegyezd meg!”

P. Veremund és egyszemélyes asszisztenciája távozásával véget ért a kapucinus szerzetesrendről szóló alapismereteket tömör keretbe foglaló oktatás. Ha az imádott, és minden szeretetet megérdemlő Buczkó nagypapa tudta volna, hogy a térdei között szorongatott kis tanítványa bő fél évszázad múlva kapucinus magiszter (újoncmester) lesz Máriabesnyőn, majd ő lesz Budán a házfőnök és a rend vikáriusa (helynöke, megbízottja), sőt a munkásságát az egykori – immár Szent II. János Pál – pápa személyi titkára is elismerőleg tartja számon, belátta volna, hogy jó szándékú nevelő munkájából leginkább a Szentlélek meggyőző ereje hiányzott.

Sok barátunk, ismerősünk és a családunkba bekerülő új tagok gyakran értetlenül állnak azon tapasztalatuk előtt, hogy az egyik sógoruk „Pacsay”, a másik meg „Pacsai”.

      Annak idején 16 évesen kaptuk a személyigazolványt. A kérelemhez az űrlap adatait hitelesítendő állami születési anyakönyvi kivonat kellett. Nekem nem volt csak egyházilag dokumentált keresztlevelem, amelyben „Pacsay” vagyok, mint minden felmenőm. Mivel egyházi iratot a magyar közigazgatás nem fogadott el, ezért azt ajánlották, hogy utazzam ki Nagyváradra, váltsak ki hivatalos születési anyakönyvi kivonatot, majd azt közjegyzővel fordíttassam le magyarra, és akkor nem lesz akadálya, hogy személyi igazolványt kapjak.

      Ez 1960-ban történt, és akkor útlevelet kapni Romániába önmagában hatalmas procedúra volt, hiszen hogy születhetett magyar ember „ősi román földön”. A rokonok nagy-nagy szeretettel fogadtak, és Károly nagybátyám mindenben segített. Mint később kiderült, szükség is volt erre, mert a hivatalban csak románul álltak szóba az ügyféllel. A román hivatalnok látva az egyházi keresztlevelemet és az 1944-es anyakönyvi bejegyzés egyezőségét, közölte, hogy „y” betű csak a matematikában van, a román abc-ben nincs. Ha „román földön” születtem, akkor Pacsaynak nem hívhatnak. Hát akkor hogy? Nagybátyám több ajánlat megfontolása után a Pacsai-változatot ajánlotta, hiszen a főváros is Bucuresti, és nem Bucuresty. Így a szolnoki közjegyzőnél már Pacsai néven jelentkeztem. Külön hálás voltam a magyar hivatalnoknak, hogy a szülővárost – Oradea-t – legalább Nagyváradra fordította. Személyigazolványommal Fidél bátyámhoz siettem, elpanaszolni, hogy Édesapánk nevétől megfosztottak. Ő világosított fel, hogy a Partiumban az elszakítás után született családtagjaink az egyházi Matrikulában „Pacsay”-ak, míg a polgári iratokban „Pacsai”-k. Mivel ő is Trianon után született, hasonló helyzetben van a többi testvérünkhöz hasonlóan. Menjek el Zalamihályfára, járjam be a temetőt, és csak Pacsayakat találok, mert ott soha nem volt román közigazgatás. Egyházi iratokban legyek tehát Pacsay, a polgári életben pedig Pacsai. A logikus magyarázat után mégis bántott a dolog, hogy őseim nevét akaratom ellenére megcsonkították. A lelki teher viszont csak addig tartott, amíg történelem órán kiderült, hogy II. Rákóczi Ferenc „i”-vel írta a nevét. Boldogságom határtalan volt. Ha a Nagyságos Vezérlőfejedelemnek jó volt az „i”, akkor nekem pláne jó! Azóta büszkén használom a Pacsai nevet, még egyházi okmányokon is.

Hausenblasz Hantos Andrea: “De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!”

 

Fél év telt el, hogy ma, Fidél atya névnapján döbbentem rá, hogy nem tudok emlékezést írni, talán csak “szösszeneteket.” A múlt évezred idején ismertük meg a szeretett kapucinus atyákat, testvéreket:  Berci bácsi, a plébános, Jácint atya, páter Béla, Fidél testvér és a többiek. Egy gyermek jól emlékszik Kamill atyára, aki melegedni jött hozzánk. Anasztáz, Károly, Ivó, Liberát, Félix, Arnold stb. feljártak hozzánk, családlátogatás, köszöntés céljából. Mi nem féltünk az 1950-es években, hiszen rólunk úgyis mindenki tudta, Anyu-Katóci 50 évig kántorizált. Jött  egy néni, hogy ne járjunk hittanra. Mi udvariasan, jól nevelten meghallgattuk, persze hittanra tovább jártunk, a beszélgetés semmilyen törést életünkben nem okozott. Szép gyeremekkorunk volt a Jóisten, a muzsika, a család és a templom közelsége okán. Kötődtünk hozzájuk egész életünkben. Csak javasolni tudom, hogy érdemes a templom közelében élni (1930-tól a Halász utcában laktunk, kb. 40 méterre a templomtól). A vidámság is a házhoz jött. Minket, a hat testvért Jácint atya keresztelt. Engem nem otthon, hanem a kútnál, ami akkor a templom bejáratánál volt, mármint a templomban, 1948. április 18-án. Később “véletlenül” ez Andrea nap lett,  addig nem is volt. Egyébként én Berci bácsi kedvence voltam, amit egy szentkép hátlapjára rá is írt. Fidél “testvér” nem misézett nyilvánosan, mert titokban szentelték fel. Mindenhez értett, orgonált, főzött, énekkart vezetett és összefogta a ministránsokat, a fiúkat, a jó és rossz tanulókat, egyaránt. Kértem, hogy én is ministrálhassak, de mondta nem lehet. Akkor így volt. A fiatalságra nagy hatással volt. Fidél testvért érdekelte sok minden: a pszichológia, a grafológia, a nyelvészet, pl. latin, görög és héber. Lengyelül is jól beszélt. 

A Jeremiás siralmast Nagypénteken az 50-es és a 60-as években csak délelőtt, zárt templomban énekelhette el három atya. Persze gyönyörűen! Anyu becsempészett minket, hogy hallhassuk (lógtam a suliból)! 56-ig budai kolostor épülete kémelhárító, hírszerző központ volt. Maléter elvtárs odalátogatott néha, így 56 októberben is, a kapucinusoknak mondta:

 

“Na, atyák, itt napok múlva furcsa dolgok fognak történni!”

Sokat jártunk kirándulni, pl. Máriabesnyőre. A  HÉV-en utaztunk. Fidélt nem szólíthattuk atyának. Egyszer, odajött egy “gyanús néni” és azt mondta:

 

“De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!”

Eltelt 60 év. A rendház ma szálloda, az étterem neve: “MÓSZKVATÉR”!  Függőlegesen írva. 

1990 után jöhettek az egyházközösségi kirándulások, elég gyakran. Útlevelet is kaptunk, külön busszal mentünk, pl. Róma, Prága, Szentföld, Lourdes stb. Fidél atya végre csuhában. Elemében volt. Sziporkázott, nagy tudással, szellemes vezetéssel, elől ment egyenletes tempóban, soha nem nézett hátra felé (életében sem!), s ez így volt jó! 

Egy jótékonysági koncert szerveztünk a díszteremben, hogy a Ponty utcai tetőre vissza rakjanak egy kőkeresztet, a dátum: 1995. december 30. Köztudottan nagy terve volt, szerette volna a kolostor épületet egy Kelet-Közép európai szeminárium, kispapképzés intézménnyé tenni. 

Gyakran eszünkbe jut Fidél atya, már csak azért is, mert rendszeresen járunk a Batthyány téren a máltaiak épülete előtt, ahol Fidél atya utolsó napjai töltötte (1950-ig az Erzsébet apácák kórháza volt, itt születtünk, Kati testvérem és én)!

Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma….

Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)

Virul az igaz, mint a pálma…

1988. november 7-én, titokban léptem be a kapucinus rendbe. Akasztón az egyik novíciustársam (Virágh József János) volt ott akkor a plébános (1983 -1990). A hivatalban lévő provinciális (tartományfőnök), Huszár Dezső Vikríciusz végezte a beöltöztetést. Azt ezt követő (államilag szintén illegális) szerzetesi képzésükbe kapcsolódott be Pacsay János Fidél atya, akivel havi rendszerességgel találkoztunk. Mindannyiunkat lenyűgözött tárgyi tudásával és magával ragadó beszédmódjával. Lelkesítő volt a rendi közösség iránti elkötelezettsége és hűsége.

1989. április 30-án leváltották az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) éléről Miklós Imrét és az Elnöki Tanács pedig jogutód nélkül megszüntette az intézményt. Hatályon kívül helyezték a korábbi szerzetesrendek működését tiltó rendelkezést, így az első szerzetesi fogadalmunkat már a máriabesnyői kegytemplomban, nyilvános körülmények között, szerzetesi ruhában tehettük le. A beöltözéshez még csak egy darab habitus állt a rendelkezésünkre, így egyikünk levette, a másikunk magára öltötte ugyanazt. (Mint a vicc szerinti tiszta-ruha csere a Vörös Hadseregben: Iván cserél Szergejjel)

A besnyői noviciátus alatt már hivatalosan is Fidél atya volt az újoncmester. A képzés eléggé rendhagyó módon történt, fele időben sittet hordtunk, újjáépítettük a lelakott állapotban visszakapott kolostort. A Magiszter (Újoncmester) atya egyszer a kőművesekkel tárgyalt, fél óra múlva az ebédet főzte, majd elmélkedést tartott hihetetlen rugalmassággal és minden apró részletre ügyelve közben. A temetési szertartást annak apropóján tanultuk meg, hogy a szomszédos rendházban késő ősszel meghalt egyik Salvator nővér és mi alkottuk a kórust. A gyászmisét követően az ebédlőben meleg étellel és pogácsával fogadtuk a távolról érkezett közösséget.

Sok emlékem van ebből az időből, elsősorban a biblikus tárgyak és kortörténet iránti érdeklődést ültette el bennem. A 2020-ban, Az ötödik Evangélium címmel megjelent szentföldi zarándok útikönyvemet ezért az ő emlékének ajánlottam. 

Jó zsidó vicceket mesélt. Az egyik szerint a rabbinövendékek azzal a kérdéssel fordulnak bölcs mesterükhöz, hogy „mi lesz, ha eljön a Messiás?”. Az öreg így válaszol: „Fiaim, túléltük Hitlert... túléltük Sztálint... valahogy túléljük majd azt a Messiást is...”

A prédikációi a szentföldi események helyszínére vittek lélekben, az evangéliumi történeteket a zsidó kultúra és történelem bemutatásával keltette életre számunkra. Ízig-vérig szentírás-tudós volt, a nyelvet állandó fordulatokkal, szinte észrevétlenül ismertette meg velünk. Még az étkezések közben folyó beszélgetésbe is beleszőtt egy-egy tanulságos történetet, érdekességet. Jó keleti tanítók módjára annyiszor, hogy mindenki kívülről tudta. Most is megvannak ezek a kedves kincsek. Sokszor használta a humort, mint színesítő eszközt. 

Amit az Egyházzal kapcsolatban a lelkünkre kötött, az a józan engedelmesség gyakorlata. Nem vak és kritikátlan behódolást akart; maga is emlegette, ha valamivel nagyon nem tudott azonosulni, a jus murmurandi-t (a morgolódás jogát). Az evangélium hirdetése során nagy nyitottságot mutatott a formális közösségen kívüliek felé. Ma is prófétai az a vágya, hogy a nem hívők számára is kínáljuk fel a templomainkat, mint az elköteleződés ünnepi helyszínét, és adjunk áldást minden elvárás nélkül, ha nem tudnak vagy akarnak még dönteni Jézus és a szentségi házasság mellett.

Szomorúan emlegette, hogy a hittanosai szívéből szinte kilopja a sátán a tisztítótűz tanítását. Nagyon fontosnak tartotta, hogy imádkozzunk a szenvedő Egyház tagjaiért. Úgy beszélt róluk, mint akik kórházban vannak és rászorulnak a mi segítségünkre.

Amikor nagyon elfáradt, vagy csalódott egy-egy jelenség miatt, előszeretettel mondogatta: 

„…és akkor így legyen az ember vallásos!”. 

Nem kedvelte a túlkapásokat sem a múltba való elvtelen kapaszkodás, sem az átgondolatlan újítások irányában.

Szigorú és emberséges tudott lenni, valahogyan a kettő egyidőben. Azt is tőle hallottam, hogy amikor a gettó fala a kolostorunkkal volt szomszédos, marhagulyást engedtek le az éhező zsidók számára a falon. Vagy hogy csak azokat keresztelték meg, akik valóban át akartak térni, a többiek számára megkülönböztető (de nem feltűnő) lila tintával írták meg a hamis keresztleveleket, a későbbi tisztánlátás érdekében. 

Sokszor erő feletti küldetést látott el. A máriabesnyői ház és templom felújítását és a novíciusképzést egyszerre végezte magas színvonalon. Egyik karácsonyi éjféli misén (talán 1989-ben) arról beszélt, hogy mekkora szorgalommal, időt és energiát nem sajnálva törekszünk széppé tenni az ünnepet, ami a másik pillanatban már szinte "kicsúszik" a kezeink közül. Az üzenete az volt, hogy Isten ilyen örömre és teljességre hívott meg minket, amit nem fogunk soha elveszíteni.

Valamelyik környékbeli falu búcsú ünnepére hívták szónoknak, ilyenkor mindig két testvérrel ment, mert a ferences lelkiségnek a testvériség (fraternitas) az alapja. Szent Ágostontól idézte, hogy az üdvösség állapotában majd „látunk és vakációzunk”, azaz olyan kötetlen és vidám lesz az életünk, mint az annyira vágyott nyári szünetben.

Ibi vacabimus et videbimus, videbimus et amabimus, amabimus et laudabimus… 

azaz: Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége? (De Civitate Dei 22,30,5)

A Szentmisére minden esetben méltósággal, a legnagyobb gondossággal készült, és az oltár körül is ezt a tiszteletet sugallta a környezetének. Szerette emlegetni Szent Ferencet, aki seprűt ragadva kitakarította az elhanyagolt templomokat. Több nagyheti szertartásnál voltam a segítője. Arra is volt figyelme, hogy a húsvéti gyertya a tartóban egyenesen álljon. A prédikációi és a liturgiamagyarázatai mindig élőek voltak, segítettek jelen lenni a hagyomány világában.

Reich L. Ciprian: A példád maradjon velünk

 

Kapucinus testvérek!  

2003 október 20-án szólította magához Fidél atyát az őt megteremtő Atyaisten, hogy abban az örökjutalomban  részesítse, akik életükben a Fiát, Jézus Krisztust el nem múlóan szerették és szolgálták.

Pacsay Fidél kapucinus atya ikonikus alakjára 20 évvel halála után is jószívvel gondolnak rá Budapesten  a vízivárosi katolikus hívek: ő volt a FIDÉL atya.

Ferences kapucinus hivatásomat az isteni hívás után neki köszönhetem.1993 októberében egy római Nemzeti Zarándoklaton vettem részt viszonozva Szent II. János Pál pápa 1991-ben magyarországi látogatását. Akkor mint falusi plébános zarándok, arra a buszra kerültem, amelynek Fidél atya volt a lelki vezetője. Először találkoztam élő valódi kapucinus szerzetessel. Megnyerő volt határozottsága, de ugyanakkor szelidsége, átsugárzott rajta a bölcsesség és az alázat. Az akkor induló szerzetes rendek hosszú évek üldöztetési és a puhadiktatúra után lassanként magához térő Magyar Katolikus Egyházban új színfolt volt a Magyaroszágon immáron 800 éve jelenlévő ferencesek (OFM)  Assisi Szent Ferenc rendjének ága mellett az 1528 július 3-án VII. Kelemen pápa Religionis Zelus Bullájáva életrehívott kapucinus rend (OFM CAP) betagozódása  a Magyar Egyház életébe.

Fidél atya, aki már Nagyváradon meghallotta Isten hívó szavát az ateista kommunista üldöztetést bátran vállalva, követte az isteni hívószót, amely őt a kapucinus rendbe hívta. 

A szétszóratás éveiben a Veszprémi Egyházmegyében szolgált, de titokban látogatta kapucinus testvéreit. A papi hivatások gondozása mindig a szívügye volt. Szeretettel vette védelmébe azokat a kispapokat, akiket az akkori kommunista hatalom nem engedett felszentelni. Akkor, amikor mások 60 éves korukban megérdemelt nyugdíjas éveiket tervezgetik, Fidél atya 1988-ban, 62 évesen kezdte a magyaroszági kapucinus “replantatio” -ját, hogy a rend újból gyökeret verjen Magyaroszágon. Volt novíciusmester, házfőnök, definitor provinciális,(tartományfőnök tanácsadó). Tanította az újonnan belépőket, amikor a szükség úgy kívánta a testvérekért még a konyhában is tevékenykedett. Szerette hivatását a kapucinus rendben. Sokat tett az Erdélyből érkező Magyarországon tanuló szeminaristákért, a papokért, szeretettel fogadta őket mint vendéget a rendházban. Sok pap, és hívő gyóntatója, lelki vezetője volt. A rászorulókat, ahogy tudta anyagiakban is támogatta, ebből kifolyólag sokan visszaéltek jóságával. Teológiában az Egyházjogban való jártassága az Esztergomi Főegyházmegye szolgáltára hívta. Házassági perekben volt kötelékvédő. Ugyanakkor mindig megmaradt az egyszerű Fidél atyának, aki Egyházát kapucinus hivatását szenvedélyesen szerette. Látva a hivatásokra leselkedő veszélyeket bátran figyelmeztette az akkori elöljárókat, nevelőket, emiatt sokszor a meg nem értés légköre vette körül. Ő csendben alázatosan mindezeket elfogadta, bárcsak hallgattak volna tanácsaira. 

Amikor az egészségi állapota megrendült megható volt látni az erőfeszítést, ahogy a Szentmise áldozatot bemutatta az Oltárba kapaszkodva, mintha azt mondta volna, “Uram te vagy az én mentsváram, te hozzád menekülök.”

Hálát adok az Istennek, hogy ismerhettem. Meghallgatta gyónásaimat, feloldozta azokat, s mindig szeretettel fogadott. Amit nekem átadott hűségben, engedelmességben mindhalálig Krisztus és az Ő Egyháza mellett maradni a rendünkben. 

Egyházunkban nagyon hiányoznak Fidél atyához hasonló személyek. Kedves Fidél atya, járj közben értünk Istennél! Köszönöm, hogy ismerhettelek!

Pacsai Norbert: A rögös út

FELMENŐI

Apai ágon a család ősi zalai eredetű (Türje, Kisberzseny, Zalamihályfa). Nagyapánk Nagyváradra kerülése és megtelepedése nagyon érdekes történet.

  Ő az első Pacsay János, és Zalamihályfán egy tízgyermekes családban nevelkedett. Édesapjuk, a földműves Dédapánk végtelenül szorgalmas és jóra törekvő ember volt, amit az is bizonyít, hogy minden gyermekét kitanítatta valamilyen szakmára. Nagyapánk közvetlen nővére – Mária – Sümegen tanulta a szakácsságot, és átlagon felüli tehetsége annyira feltűnő volt, hogy Kovács Zsigmond veszprémi püspök a kezdő szakácsnőt azonnal alkalmazta.

  Köztudomású, hogy a veszprémi püspök a nyarat rendre a nyári rezidenciáján – Sümegen – töltötte. 1888-ban a frissen kinevezett báró homburgi Hornig Károly püspök meghívására Sümegen vendégeskedett néhány hetet Schlauch Lőrinc nagyváradi püspök. Ezen idő alatt a szabadságolt vezető szakácsot Nagyapánk nővére helyettesítette. Az élelmezés minősége a vendég főpapot elvarázsolta, ízlésének olyan mértékben tetszett, hogy elkérte veszprémi püspöktársától Pacsay Máriát saját háztartásának a vezetésére. Az új alkalmazott zalai szakácsleány olyan mértékben megfelelt a rábízott nagyváradi püspöki élelmezés irányításának, hogy plébániai látogatásaira és a bérmálásokra is a püspök magával vitte, és amíg ő a hivatalos dolgokat intézte, addig a bevált szakácsnő főzött, mert Schlauch Lőrinc püspök úr (1893-tól bíboros) ahhoz a minőséghez ragaszkodott, még vendégségben is.

  Az új konyhavezető lelkében azonban olyan mértékű honvágy kezdett elhatalmasodni, hogy átsírta az éjszakákat, mert szívének nagyobbik fele Zalamihályfán, a népes család fészek melegében maradt. Mivel elképzelhetetlen volt, hogy hazaköltözzön, ezért kitalálta, hogy a Dalmáciában katonáskodó öccsét – Nagyapánkat – Nagyváradra csalja. Szinte minden nap írt könyörgő levelet testvérének, hogy leszerelése után telepedjen át Váradra. A sok-sok esdeklő levél végül meghozta az eredményt, és Nagyapánk 1895-ben – immár civil úriszabóként – nővéréhez költözött, aki időközben férjhez ment a bihardiószegi Pribék János vármegyeházi altiszthez. Az immár Pribék Jánosné élelmezésvezetőt később Szmrecsányi Pál és gróf Széchényi Miklós nagyváradi püspökök is megtartották.

  A Millenium évében Schlauch Lőrinc püspök úr lelkének derűs oldalát is megmutatva, versenyt hirdetett a városban működő szabóságoknak, hogy ki tud úgy megvarrni fehér cérnával egy reverendát, hogy azt ne lehessen észrevenni. A titok a „rejtett öltés”-ben van, ami egészében kézi munka, nagy gyakorlatot igényel, és ezt a versenyt Nagyapánk 1896-ban megnyerte. A kiírt díjon felül még jogot kapott arra is, hogy a cégtáblájára felírathassa: „Úri és papiszabó”. A városban ismertsége olyan gyorsan terjedt, hogy a századfordulóra már négy segéddel dolgoztatott, és textilkereskedést is működtetett. Ilyen egzisztenciával már a nősülésre is gondolhatott.

  A XIX. század utolsó harmadában a bihari Furta község földbirtokosa egy Szászországból II. József császár idejében áttelepült család leszármazottja, Nack Henrich volt. A háromezer holdas birtokot még hét szélmalom bevétele is gazdagította. Nack Henrich első házasságából egy fiú született, aki szintén a Henrich nevet kapta a keresztségben. Két évtizednyi házasság után megözvegyülvén az ereje teljében lévő földbirtokos újra megnősült, és ebből a frigyből két kislány született: Angelika és Gizella. Édesapjuk váratlan halálával féltestvér bátyjuk lett a gyámjuk, aki húsz évvel volt idősebb náluk. Tízévesek sem voltak még a leánykák, amikor az akkori magyar dzsentrikre jellemző léha életét élő bátyjuk a teljes vagyont a Monte Carlo-i kaszinóban elrulettezte. A két kislány a nagyváradi árvaházba került, Henrich pedig Svájcban rejtőzött el hitelezői elől, majd évtizedes bujkálás után csatlakozott az emigrációban élő Vlagyimir Iljics Uljanov „világmegváltó” mozgalmához.

  Nagyapánk és Nack Gizella megismerkedésének a történetét nem tudom, csak azt, hogy 1900-ban házasságot kötöttek, és két gyermekük született: 1903-ban János (Édesapánk) és 1904-ben Mária. Édesapánk a nagyhírű Premontrei Gimnáziumban érettségizett 1921-ben, míg Nagynénénk az Orsolyita Nővérek Tanítóképzőjében képesítőzött 1922-ben.

  Édesapánk – a második Pacsay János – a szintén nagyhírű Nagyváradi Jogakadémia hallgatója szeretett volna lenni, de a trianoni diktátum következményeként az intézményt bezárták, ezért kitanulta Nagyapánk műhelyében a szabóságot, és majd csak 1931-ben doktorált jogból és államtudományból a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Jogi Karán.

  Az anyai ág története sem hétköznapi. Nagyapánk 1870-ben még Jellasics József néven született Kolozsváron. Édesapja – gróf Jellasics Alexander – a kolozsvári posta főigazgatója, és – a családi legendárium szerint – a Pozsegából induló rossz emlékű horvát bán unokája volt. Nagyapánk, a kis arisztokrata-származék rendkívül nehezen viselte a név okozta terhet. Amikor az elemiben tanulták Petőfi versét, “A vén zászlótartó”-t, társai gyáva Jellasicsnak csúfolták. Tízévesen azzal a nagyon határozott követeléssel állt elő, hogy magyarosítsák a családnevet, és ne használják a grófi címet. A gyermek kitartó követelése végül meghallgatásra talált, amiben az is közrejátszott, hogy Dédanyánkban is hatalmas magyar szív dobogott. Így lett a család neve Horváth.

  Nagyapánk feltűnő műszaki érzékkel rendelkezett, ezért a becsvágyó apai szándék ellenére egy ma gépipari technikumnak megfelelő középiskolába iratkozott be azzal az elképzeléssel, hogy majd a Bécsben működő Polytechnikumban gépészmérnöki diplomát szerez. Utolsó éves technikumi tanuló volt 1888-ban, amikor a kultuszminiszter azt a döntést hozta, hogy Nagyapánk iskolája nem felel meg az érettségit adó középiskolák színvonalának, tehát nem jogosít egyetemi felvételre. Különbözeti vizsgák sorát kellett volna letenni az érettségihez, amit Horváth József nem vállalt, így álma nem valósulhatott meg.

  Szinte elképzelhetetlen, de dacból mozdonyvezetőnek jelentkezett! Pályázatát a Magyar Királyi Vasút elfogadta, és szolgálati helynek Brassót jelölte meg. Horváth Nagyapánk a szászok szorgalma által virágzó gyönyörű város polgára lett. Németül és horvátul anyanyelvi szinten beszélt, és hamarosan a Brassó-Budapest viszonylatban közlekedő gyorsvonat vezetője lett. Váltótársa Nagyváradon vette át a szerelvényt, és másnap ugyanitt vette vissza Nagyapánk. Ezért sok időt töltött Váradon, és nagyon megkedvelte a polgárosodás magas szintjén működő bihari székhelyet. Ennek a lelki-szellemi kapcsolatnak később családunk életében nagy jelentősége lesz.

  1894-ben Nagyapánkat behívták két éves katonai szolgálatra, amit fiumei matrózként töltött ki. Amikor 1896-ban leszerelt, és munkára jelentkezett, közölték vele, hogy a brassói fűtőház és mozdonykarbantartó részleg vezetésével bíznák meg. A megbízást boldogan elfogadta, mert végre álmainak megfelelő, és mérnöki tudást igénylő munkát végezhetett. Az új beosztás olyan jövedelemmel járt, hogy még abban az évben családalapításra is gondolhatott. Feleségül vette Nagymamánkat, a kézdivásárhelyi családból származó Kölcze Máriát, aki nagyon büszke volt arra, hogy Gábor Áron földije.

  Nagyapánk törekvő természetet örökölvén, hamarosan házat épített Brassóban. A Nagymamánk vezette otthonban nyolc gyermek született: Janka, István, József, Mária, Ilona, László, Károly és Anna. Idővel gondot jelentett a gyermekek taníttatása, mert magyar nyelvű katolikus iskola csak a város távoli részén volt. Ezért Nagyapánk a közelben vásárolt egy nagy telket, amelyre – saját költségén – egy kéttantermes iskolát építtetett. Elintézte, hogy a Katolikus Egyház biztosítson két néptanítói állást. A Horváth gyermekek ebből az osztatlan iskolából indultak, és valamennyien diplomás emberek lettek. Nagymamánk elképzelése az volt, hogy leányai tanítónők legyenek, ezért mindegyiket a négy polgári elvégzése után a Nagyszebenben működő, és bajor apácák vezette Katolikus Tanítóképzőbe járatta. A zavartalan családi nyugalomnak az 1918. januári gyulafehérvári román országgyűlés egyoldalú döntése vetett véget, amely Erdélyt Romániához csatolta. A döntéshez a szászok is csatlakoztak. Brassóban a magyar élet ellehetetlenült. A Horváth család tehát költözött.

  Nagyapánk vasutas lévén jól ismerte Erdély földrajzát, ezért tudta, hogy annak nyugati határkapuja a Király-hágónál van. Amennyiben ott lesz az új országhatár, akkor onnan nyugatra kell új otthont keresni. Még élénken éltek lelkében az ifjúkori jó tapasztalatok Nagyváradról, ezért családját a bihari székhelyre menekítette. A hatalmas csalódás, mely szerint a románok a Partiumot is megkapják, akkor érte, amikor már Váradon az új házat majdnem teljesen felépíttette, ráadásul megérkezett a kilencedik gyermek is, Magdolna. Nem volt ereje tovább költözni, ezért az emeletesre tervezett ház földszintjére tetőt ácsoltatott, és az új otthonba a Horváth család beköltözött. A Román Királyi Vasút Nagyapánkat itt is a fűtőház vezetésével bízta meg.

  Nagyváradról Nagyszebent megközelíteni nagyon körülményes volt, ezért Nagymamánk a leányait átíratta a nagyváradi Orsolyita Nővérek Tanítóképzőjébe. A negyedik gyermek – Mária, aki majd Édesanyánk lesz – a harmadik évfolyamon padtársnak Pacsay Máriát kapta. A két padtárs igazi barátnő is lett. Mindenhová együtt jártak, és rendszeresen megfordultak egymás otthonában is. Így ismerte meg Pacsay János Horváth Máriát.

 

MEGSZÜLETIK A HARMADIK PACSAY JÁNOS

 

  Édesapánk a premontrei atyák hatására őszinte lélekkel papnak készült. Neki olyan volt a vasárnap, mint egy izraelitának a szombat. Az ebéd és az azt követő szieszta kivételével reggeltől estig a váradi templomokat látogatta. Ezeknek a miséken és litánián való részvételeknek pontos menetrendje volt. Ezt a család tiszteletben is tartotta.

  Ennek az elszántságnak vetett véget a Horváth Máriával való megismerkedés. Az ismeretségből hatalmas szerelem lett. Akkora, hogy 1926 farsangján összeházasodtak. Még annak az évnek a novemberében megszületett az első gyermek, aki fiú lévén a keresztségben a János nevet kapta. Őt követte még öt testvér: Mária, Ágoston, Monika, Kinga és Norbert.

A harmadik Pacsay János kapja majd a Fidél szerzetesi nevet, és viseli élete végéig, de ez az életút a XX. század történelmének zaklatottsága miatt rendkívül rögös.

 

AZ ELSŐSZÜLÖTT MEGVALÓSÍTJA ÉDESAPJA ÁLMÁT

 

  Fidél bátyánk mindig pap akart lenni. Ez a szándék úgy tartozott a lelkéhez, mint testéhez a bőre. Emberré eszmélése a Horváth-házban történt, mert Szüleink Monika hároméves koráig Nagyapánk házában laktak. A hét szobából kettőt rendezhettek be maguknak. A konyhában nőuralom volt, egyedül Jancsikának nem volt tiltott terület. Ennek a konyhának az egyik „angyala” – és egyben Jancsikának a büszke keresztanyja – az a Horváth Ilona volt, akinek az országos hírű Szakácskönyvén a kezdő háziasszonyok több generációja nevelkedik. Bátyánk az ottani tapasztalatait később a budai kapucinusok konyhájában kamatoztatta.

  Elemi iskolába a Nagyvárad-Olaszi plébánia iskolába járt, ahonnan egyenesen vezetett az út a Szent László Gimnáziumba. Ez a középiskola nevének ellenére állami fenntartású iskola volt, és a második bécsi döntés után is az maradt.

  Gimnazistaként ismerte meg a kapucinus rendet. Két nagy hatású kapucinus működött akkor ott: P. Veremund és P. Bertalan. Utóbbi szónoklataival adott rangot templomuknak. Vasárnaponként tömegek hallgatták. Ő adta bátyánk kezébe az “Avianói Márk” c. remek életrajzi regényét. Az érzékeny lelkületű fiúra akkora hatással volt a könyv, hogy 1943-ban jelentkezett a kapucinus rendbe. Innentől kapucinus kispapként kék reverendában járt iskolába.

  P. Veremundnak az volt a kívánsága, hogy egyházi iskolában érettségizzen, ezért Édesapánk az utolsó évben kivette a Szent László Gimnáziumból, és a gyulai Római Katolikus Gimnáziumba íratta be magántanulónak. A vizsgákra is Édesapánk készítette fel. Végül 1945-ben Budán a Királyi Katolikus Gimnáziumban érettségizett, kitűnő eredménnyel. Azonnal jelentkezett latinul teológiát tanulni a budai kapucinusoknál, akiknek saját főiskolájuk volt. Ekkor váltotta fel a kék reverendát a barna barátcsuhára, és a János nevet Fidélre. Még ebben az évben egyéves-, majd 1946-ban hároméves- és 1949-ben örökfogadalmat tett.

  A Kapucinus Teológiai Főiskola Budán igen rangos tanári karral rendelkezett, amelyből tudásával kiemelkedett P. Kamill és P. Béla. Olyan színvonalon tanította P. Béla a hébert, az arámit, a szírt és az ógörögöt, hogy Bátyánk vágya megvalósíthatónak látszott, miszerint hébernyelv-ószövetségi-szentírás szakos tanár lesz. A teológiát 1950-ben végezte el, de a tanulmányait a szakosodásra már nem kezdhette el, mert a kommunista-ateista diktatúra a szerzetesrendeket feloszlatta. A pappá szentelése is titokban történt. A börtönből nemrég szabadult Uzdóczy-Zadravecz István püspök 1950. július 9-én hajnali háromkor a máriabesnyői kegytemplom altemplomában végezte a szertartást. Egyházi szolgálat helyett tizenhárom év fizikai munka következett.

  Egy évig krampácsoló volt a vasútnál, mert máshová nem vették fel. Ekkor megürült a Fő utcai plébánián a kántori állás, amit képesítése lévén elfoglalhatott, de csak pár hónapig, mert behívták katonának. Mire leszerelt a kántori állást betöltötték. Másfél évig tűzoltóként dolgozott, de kénytelen volt az állását otthagyni, mert minden áron politikai tisztet akartak belőle csinálni, mert nem tudták, hogy pap. Ezt követően a Földtani Intézetnél volt két évig figuráns, de innen meg elküldték, mert megtudták, hogy pap. Ezután következett a Fővárosi Motor- és Gépipari Vállalat, ahol autószerelőként is dolgozott 1956-ig.

  1956-ban a történelmi eseményeket értékelve, és abban a reményben, hogy ha egy demokratikus világ következik, a kapucinus rendet visszaállítják, minden nap összegyűltek a még élő atyák és laikus testvérek Budán, a Fő utcában.

  P. József provinciális, P. Kamill, P. Bertalan, P. Béla, P. Károly, P. Jácint, Fidél atya, Fr. Ivó és Fr. Lucius (a névsor nem teljes) alakították a derűlátó csapatot. A szabadságharc összeomlott, de felmerült az esély, hogy ebédelni összejárhatnának. Ekkora csapat étkeztetéséhez viszont már szakács kellett. Ekkor jött el az ideje, hogy a Horváth-ház konyhájában felszedett sok-sok ismeret a gyakorlatban is hasznosuljon, mert az illegalitásban működő rend felfogadta Fidél atyát szakácsnak. Így lett az autószerelőből Fr. Liberát – korábbi megboldogult szakács – utóda bátyánk. Korahajnali misézés, bevásárlás a Batthyányi téri Vásárcsarnokban, a bentlakók megreggeliztetése, ebédfőzés, felszolgálás, mosogatás és vacsorakészítés a bentlakóknak: kb. ez volt a napirend. Mindezt hűtőszekrény és háztartási gépek nélkül.  Segítséget annyit kapott, hogy a minőségi bort P. Bertalan zalaszabari rokonai biztosították. A gasztronómiai „bűvészkedés” négy évig tartott, mert az állásra bejelentkezett egy kedves nővér. (Sajnos az apáca rendjére és a nevére nem emlékszem.) Fidél atya sekrestyés lett.

  P. Bertalanban felmerült az ötlet, hogy Fidél atya doktoráljon le Ószövetségi Szentírás-magyarázatból. Összeköttetései révén beajánlotta ifjú rendtársát a Központi Szemináriumba. Ott azt válaszolták, hogy írja meg a disszertációját, és akkor jelentkezzen egy-két szigorlat letétele után annak megvédésére. Ehhez a munkához viszont zavartalan környezetre volt szüksége, ezért 1961-ben leköltözött a dabronyi plébániára, ahol a plébános régi ismerőse volt. A szállásért és az étkezésért kántorkodással fizetett, jelentős szabadidejében pedig a disszertációján dolgozott. A következő évben, hogy dabronyi tartózkodása ne legyen tehertétel, megpályázta és elnyerte a devecseri kántori állást, sőt kisegítő lelkész lett. 1962-ben itt fejezte be dolgozatát, sőt még szerkesztett is egy magyar-szír szótárt és nyelvtant is.

  Elvégezvén a feladatot, év végén visszaköltözött Budára, ahol újra sekrestyés lett, és bejárt a Központi Szemináriumba konzultálni és vizsgázni. Pályafutása legnagyobb csalódása akkor érte, amikor az egyik professzora közölte vele, hogy minden eszközzel megakadályozza, hogy ledoktoráljon. Igazi vigasztalást az jelentett, hogy 1964-ben P. Bertalan elintézte, hogy kinevezzék mellé káplánnak. Eljött végre az a pillanat, hogy kárpótlásul pap lehetett. Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel a hívatásának egy tövisekkel teleszórt szakasza kezdődik.

 

 ÖT ÉV VESSZŐFUTÁS

 

  Káplánként nagy lendülettel látott munkához. Rövidesen egy ötvenkét tagú gyermek énekkart szervezett, és nagyon sok gyermek járt hittanra is. A lengyel nagykövetség tanfolyamán nyelvvizsgát tett, és elég gyakran utazott Lengyelországba. A nyelvgyakorláson túl egy szervező munka résztvevője is volt. Azt tervezték, hogy a krakkói kapucinusok segítségével a szocialista országokból jelentkező novíciusoknak teológiai főiskolát alapítanak, természetesen titokban, de az újoncoknak így biztosítanak alapképzést. Fidél atya tanította volna a hébert, a latint és a szentírástant.

  Az Egyházügyi Hivatal nem nézte jó szemmel a budai kapucinusok körüli ifjúsági nyüzsgést, és a lengyelországi szervezkedésről is kaphattak információt, érkezett egy telefonüzenet, hogy: „Pacsay tegye le a kalapácsot!” Bátyánkkal pedig közölték, hogy ha a Veszprémi Egyházmegyében vállal szolgálatot, akkor pap maradhat. Szemtanúja voltam, mert Ildikó lányunk megkeresztelése utáni percekben történt: két civil nyomozó jött minden bejelentés nélkül, és elvitték a szocialista országokba érvényes piros útlevelét. 

1966 nyarán nyilván vállalta a költözést.

  Először Tüskevárra helyezték, de jóformán még ki sem csomagolt már ott volt az újabb kinevezése, három év alatt még négy helyre. Közben szinte minden hónapban berendelték valamelyik rendőrkapitányságra kihallgatásra. Nagyon gazdag témakörben faggatták. Végül kiderült, hogy az volt a minden alapot nélkülöző gyanú ellene, hogy összekötő a Vatikán és a Lengyel Püspöki Kar között. 

Klempa Sándor a veszprémi püspök helynökeként, apostoli kormányzóként (1959-1972), hatalmas összeköttetéseket és energiát mozgósítva elérte, hogy 1969-ben kinevezhette Fidél bátyánkat plébánosnak Zalaapátiba. Negyvenharmadik születésnapját már ott ünnepelhettük.

 

 FELÍVELŐ PÁLYÁN

 

  Zalaapáti egész családunknak egy Angyalkert lett. Bátyánk magához vette hányatott sorsú Szüleinket. Édesanyánk – a nyugdíjas tanítónő – lett a plébánia házvezetőnője, Édesapánk – a két doktorátussal büszkélkedő nyugdíjas segédmunkás – pedig a sekrestyés-harangozó. A nagycsaládnak újra lett közös otthona az ősi zalai földön. Ha bármelyikünk azt mondta, hogy hazamegy, egyértelmű volt, hogy Zalaapátiba utazik.

  Zalaapáti régi bencés fészek volt. A Zalavári Bencés Apátság költözött át a mocsaras, ma Kis-Balatonnak nevezett területről a Zala partjából kiemelkedő domboldalra. A rájuk jellemző magas fokú műveltséget, és az akkor modernnek tekinthető gazdálkodási kultúrát hozták magukkal, és terjesztették. De a lelkek művelését is igen magas fokon végezték. rendházuk ma fogyatékosok otthona.

  A plébániához 1969-ben három filia tartozott: Bókaháza, Esztergályhorváti és Nagyhorváti. A terület nagysága miatt csak saját járművel lehetett a papi feladatokat ellátni. Az anyagi lehetőségből, még szülői segítséggel is „csak” egy Jawa motorkerékpárra, és a hozzá szükséges motoros bőröltözékre futotta. Gyakran látták a hívek, hogy csizmás papjuk a térdig érő hóban az alapjáraton működtetett motor mellett gyalogolva érkezik misézni, temetni, vagy hittan órát tartani. Semmi sem lehetett akadály, mert otthon a plébánián Édesapánk felfűtött cserépkályhával, Édesanyánk pedig fia ízlése szerint fűszerezett forralt borral várta haza elsőszülött gyermekét.

Az emberek is nagyon hamar a szívükbe fogadták, rendkívüli tudását nagyra értékelték. Munkájának hatását bizonyítja, hogy már a rendszerváltás után, 2004-ben alapított „Zalaapáti Díszpolgára” címet legelőször – sajnos már csak posztumusz – Fidél bátyánknak ítélték.

  Működésének területéről egyre több gyermek iratkozott katolikus középiskolába. Szentbeszédeinek hatására a templomba járók száma feltűnően gyarapodott. Ottani tevékenysége alatt minden egyházi épület megújult, a hívek hathatós támogatásával. De nem csak az épületek újultak meg, hanem a hitélet is. Ez a felívelő időszak Zalaapátiban 1980-ig tartott. Ez év nyarán – lelkipásztori megfontolás alapján – Szendi József apostoli kormányzóként Nagykanizsára helyezte Fidél atyát, a Jézus Szíve plébánia vezetésére.

  Immár Nagykanizsa lett az új otthon, oda jártunk haza. A felejthetetlen Zalaapáti után komfortosabb lett az élet. Szüleink fizikai hanyatlása miatt minden addigi munkájukat itt már fizetett alkalmazott végezte, tehát innentől teljes kényelemben éltek. Fidél atya is a motorkerékpárról már korábban Trabantra váltott.

  Bátyánk egy nagyon igényes hívő közösséget kapott a megyeszékhellyel versenyző zalai városban. Ő vezette be a kéthetente tartott bibliaismereti összejöveteleket. Ezeknek a Szentírást magyarázó óráknak olyan híre terjedt el a városban, hogy a hallgatóság között még izraeliták is voltak. Mivel a kórházat is ez a plébánia látta el, egyre sűrűbb lett a lelki segítséget kérők száma. A kanizsai lelkipásztori munka 1982-ig tartott. Bátyánkat a váratlanul megüresedő tapolcai plébániára helyezte Szendi József püspök úr.

  Tapolca a Balaton-felvidék gyöngyszeme. Jobbára bányászváros volt akkor. A lelkipásztori munka sokkal több energiát kívánt, mint Nagykanizsán. Bátyánk igen jó munkatársakat kapott ehhez a feladathoz. A kántora egy kereten kívüli szalézi szerzetestanár volt, a káplánja pedig a kiváló tudású és szorgalmú Szalay Jeremiás atya lett. Így étkezéskor az asztalnál mindig három pap ült. Rengeteget dolgoztak, a szó igazi értelmében az Úristen robotosai voltak.

  Az elsőáldozók száma szemmel láthatóan egyre emelkedett. Mind többen kérték a bérmálás szentségét. Zarándoklatokat szerveztek népes részvétellel Máriapócstól Rómáig. Természetesen a bibliaismereti összejöveteleket itt is rendszeresítette Fidél atya.

  Bátyánk gondoskodott a végletekig amortizálódott plébánia épületének a külső-belső felújításáról, korszerűsítéséről. Hasonlóképpen a temető kápolna is teljesen megújult szolgálati ideje alatt. Ezek a robotos évek 1985-ig tartottak. Az új, és egyben utolsó világi szolgálati állomása Keszthely lett.

  Keszthelyen a Fő téri Magyarok Nagyasszonya templomnak lett a plébánosa. A város szellemi légkörén alig tudott változtatni a több évtizedes szocialista propaganda. Kitapintható volt az egykori kármeliták, premontrei tanárok és természetesen a Festetics család történelmi hatása. A város legiskolázottabb rétege alkotta a hívő közösség gerincét. Ezért Fidél atyának nem sok energiát kellett befektetnie abba a munkába, hogy elfogadtassa magát a keszthelyiekkel.

  Lelkes egyetemisták a plébánia alagsorában nagyon sok fizikai munkát végezve gyönyörű közösségi teret alakítottak ki, ahol rendszeresen találkoztak bátyánk bibliaismereti óráin. Ugyanitt tartották a különböző társulati összejöveteleiket az idősebb korosztályhoz tartozók is. Kis lengyelgyökerű csapat is élt a városban, ezért rendszeressé váltak a lengyelországi zarándoklatok. Fidél atya gyóntató fülkéjénél még hétköznap is hosszú sorok álltak.

Korszakos jelenség volt, hogy a faluról beköltöző fiatalok leválnak az Egyházról, még akkor is, ha addig gyakorló katolikusok voltak. Ennek a gyakorlatnak a kezelésére Fidél atya templom építésébe kezdett a lakótelepen. Káplánjaival végig látogatták az ott élő családokat,

és szervezték az új közösséget. Munkájuknak könnyebbséget jelentett, hogy a lelkek zömét nem meg-, hanem visszatéríteni kellett Egyházunkba. Az építkezést már nem ő fejezte be, de működik a főleg fiatalokból álló közösség, és a kápolna jellemzően a Szent Család titulust kapta.

  Egy megrendítő családi esemény is Keszthelyhez kapcsolja családunkat. 1986-ban itt költözött az Örökkévalóságba Édesanyánk, és a Szent Miklós temetőben várja Krisztus Urunk második eljövetelét.

  1988-ban egy óriási hír forgatta fel a mindennapok nyugalmát. P. Viktricius levelet írt, hogy a még élő kapucinusokat egy megjelölt időpontban Tatára várja megbeszélésre. Erről a találkozóról bátyánk megfiatalodva és felvillanyozva érkezett haza, azzal a hírrel: az Egyházügyi Hivatalban közölték, hogy napirenden van a szerzetesrendek visszaállítása. A hír nem publikus, és az újraszervezéssel Fidél atyát bízták meg rendtársai. Az atya új életmódra váltott. A magyar kapucinus rendtartomány ügye mindent felülírt.

 

ISMÉT VANNAK HAZÁNKBAN LEGÁLISAN IS KAPUCINUSOK

 

1988 nyarát utazással töltöttük. Hátizsák-cipelője, és ha úgy adódott sofőrje voltam bátyámnak. Először Krakkóban tárgyalt egy hetet, majd Rómában két hétig egyeztetett az emigrációban élő magyar kapucinusokkal és a rend elöljáróival. Ott értettem meg, hogy miért lett ő az újraszervezés motorja. Szem- és fültanúja voltam, hogy a rend generálisával olaszul, a keleti tartományokért felelős P. Didich-csel lengyelül, a brixeni Kapucinus Teológia rektorával németül tárgyalt. Ezen a nyáron még egyszer elmentünk Krakkóba, általam nem ismert okokból.

Az Állami Egyházügyi Hivatal kérése az volt, hogy a szerzetesrendek minden bejelentés és hírverés nélkül kezdjenek működni. Ezért bátyánk 1989 januárjától már barátcsuhában járt, és április 2-án borotválkozott életében utoljára. Többször egyeztetett a gödöllői hivatalokban, mert a máriabesnyői rendházat munkásszállónak használta az Agrártudományi Egyetem és a Városi Tanács, tehát a kiürítése hosszabb időt vett igénybe. Elérte, hogy augusztusra két szobát szabaddá tesznek, oda ő beköltözhet, és majd sorban megkapja a kulcsokat.

Megözvegyült Édesapánk helyzetét úgy oldotta meg, hogy P. Viktrícius provinciális engedélyével a rendházban klauzúrán kívül kialakíthattak egy komfortos lakosztályt, hogy hölgy rokonai is látogathassák az akkor már Dédapát. Amíg ezt építészetileg kivitelezték, Édesapánkat hozzánk költöztettük Abádszalókra. Ez július utolsó napjaiban volt, és „apartmanjának” kialakítása olyan szervezetten haladt, hogy Abádszalókról a Szent Kereszt Felmagasztalása (szeptember 14.) búcsúi Szentmisét követő napokban költözött el Máriabesnyőre. Itt a Boldogságos Szűz Kötényében talált utolsó földi otthont, ahonnan 1990. november 25-én távozott az Örökkévalóságba. Keszthelyen a Szent Miklós temetőben Édesanyánk mellett pihenve várja a feltámadást jelző angyali harsonát.

  1990-ben a noviciátus kialakítása olyan iramban haladt, hogy augusztus 29-én ünnepélyes Szentmisével beindulhatott az első tanév. A hittanismereti hiányosságok pótlása és a kötelező zsolozsmák mellett a szerzetes újoncok kertet ápoltak, meszeltek, takarítottak. Novíciusmesterük, plébánosuk, háznagyuk és a rend vikáriusa – Fidél atya – főzött nekik. Karácsonyra már átvette a konyha működtetését az egykori kapucinus szakács, Fr. Félix. A sekrestyében pedig áldozatos és fáradhatatlan munkát végzett a műszaki pályáról a rendbe belépő laikus szerzetes: Fr. Ferenc.

  Eközben a rendtartományon belül az atyák között feloldhatatlan vita támadt. Ez abból adódott, hogy az utánpótlás kérdésében nem jutottak egyezségre. A szocializmust itthon átvészelő rendtagok Fidél atyával az élen úgy gondolták, hogy a noviciusokat Lengyelországban kell képezni, és a krakkói rendtartományba kell beolvadni, míg az emigrációból hazatérő nyugatias mentalitású atyák az olaszországi képzéshez, és a velencei rendtartományhoz való csatlakozáshoz ragaszkodtak. A vitában az utóbbiak győztek. 

A konfliktust végül P. Arnold új provinciális diplomatikus intézkedése oldotta fel. Paskai László bíboros, prímás, érsek a tartományfőnök javaslatára 1991-ben Fidél atyát Budára helyezte a rendház házfőnökének és a kapucinus templom plébánosának.

  

A kétféle – ma is tapasztalható – európai lelkiség közötti ellentét olyan szívós volt, hogy bátyánk az aranymiséjét nem valamelyik kapucinus templomban celebrálta, hanem nálunk töltve nyári szabadságát Abádszalókon, 2000. július 9-én, percre pontosan ötven évvel követően a primiciáját, itt ünnepelte a félévszázadon át elnyert kegyelmeket. P. Leopold rábeszélésére aztán szeptember 23-án Nagyváradon is mondott egy jubileumi Szentmisét abban a kapucinus templomban, ahol P. Bertalan hatására és P. Veremund beleegyezésével belépett a rendbe.

  Budán a mindennapi kötelező munkán kívül három cél megvalósításán dolgozott. A legfontosabb feladatnak Avianói Márk boldoggá avatásának a megvalósulását látta. Megmaradt tekintélyével mindent elkövetett, hogy a történelmünkből kitörölt olasz kapucinusnak szobra legyen Budán. A Boldoggá avatást még bátyánk megérte, de a szoborleleplezését és megszentelését sajnos már nem. Györfi Sándor immár Kossuth-díjas szobrászművész kompozíciója méltó módon hírdeti Boldog Avianói Márk történelmünkben sorsfordító nagyságát. 

  Szívügye volt bátyánknak a stigmatizált olasz kapucinus, Pietrelcinai Szent P. Pio hatalmas földi munkásságának a közkinccsé tétele, köztiszteletének erősítése. Szent P. Pio élete nálunk a szocializmus időszakára esett. Tevékenységét eltitkolták, még egyházi körökben is bizalmatlanság övezte óriási személyiségét. Volt tehát Fidél atyanek mit bepótolni szentbeszédeivel, publikációival. Több interjúban “Fidél atya mesél Szent Pió atyáról” c. írást a FÜGGELÉK tartalmazza.

  Vallásellenes és értékvesztett világunkban hasonlóan elhallgatott Szent a horvát származású P. Leopold Mandic. A kis száznegyven centi magas kapucinus a gyóntatószék hőse volt. Kivételes lelki nagysággal élte meg a szerzetesi hivatást. A bűnbánó lelkek megmentésében fáradhatatlanságáról híres példakép lett. Lenyűgöző szelídsége és szerénysége mindenkit meghódított. Méltó szolgája volt Krisztus Urunk ügyének. Ő a rendtartomány védőszentje. Személyiségének a népszerűsítéséért Fidél atya nagyon sokat tett.

 

EPILOGUS

 

  2000 nyarán egy balesetet követően a fizikai állapota nagyon megrendült. A nagyváradi aranymiséjére már mankóval ment. A leépülés megállíthatatlan volt. 2002 őszén járóképtelenné vált. A számtalan akadállyal bajlódó kapucinus rend nem volt felkészülve idős és beteg tagjainak ápolására. 2003 elején Kozma Imre Irgalmas rendi elöljáró a Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai Idősek Otthonában helyezte el, és gondoskodott teljes ellátásáról. Kinga testvérünk minden nap családi recept szerinti ebédet vitt bátyánknak, Ágoston testvérünk pedig minden reggel kifürdetve, patyolat tisztán ültette íróasztahoz.

A rendtársai naponta látogatták, és kérték tanácsait a kapucinus plébánia és templom működéséhez. Baráti körének tagjai is állandó kapcsolatban voltak Fidél atyával. Életművéhez méltó volt az a szeretetben gazdag légkör, amelyben utolsó földi hónapjait töltötte.

  Szívünket melengető érzés volt, amikor Nagy Gábor Tamás kerületi polgármester 2003. szeptember 2-án személyesen adta át az I. Kerületi Önkormányzat kitüntetését: a Budavárért Emlékérmet. Ezzel fejezték ki a budaiak hálájukat azért a munkáért, amit Fidél atya Boldog Avianói Márk történelmi szerepének bemutatásáért végzett.

  Végül 2003. október 20-án adta vissza hatalmas lelkét Teremtőjének. Temetési Szentmiséjét és a gyászszertartást Kozma Imre atya celebrálta több kapucinus atya közreműködésével a Fő utcai templomban. A szertartást követően a máriabesnyői Kapucinus Kriptában helyeztük végső nyugalomba, a Boldogságos Szűz oltalmát kérve. Tudom, hogy nyugalmát Angyal vigyázza.

  Az íróasztalt – amin ezt a visszaemlékezést írom – bátyámtól örököltem. Amikor két unokaöccse – Pacsay Ambrus és Vecsei Zoltán – felszámolta Fidél atya hagyatékát, és a családi iratokat válogatta, az fiók elrejtett részében egy Szent Konrád-ereklyét találtak. Először rejtélyesnek tűnt a dolog, aztán már családi körben fény derült a titokra. Életének munkás időszakában íróasztala oltárként szolgált, hajnalban minden nap annál misézett. Annak a kánoni előírásnak akart megfelelni, hogy a Szentmisét lehetőleg egy Szent Ereklyéje fölött mondják.

  A Fidél név többek között azt is jelenti, hogy „hűséges”. bátyánk a tehetségével és tudásával bármilyen rangot elérhetett volna a világi életben. Több alkalommal tálcán kínálták neki a könnyű, gondtalan életet. A számtalan csalódás, ok nélküli bántás és megalázó mellőzöttség ellenére ő az Úristen Szent Ferenc-i lelkületű hűséges közkatonája maradt. Hiszem, hogy már elnyerte méltó jutalmát: az Örökkévaló a jobbjára ültette.

Erdősi Gyula: “Napközi” a kapucinus szerzetesnél

 

Fidél atya részt vett a hívek mindennapjaiban, nem volt munkaköri leírása. Segített, együtt tanult azokkal, akik igényelték. Volt, hogy a fiatalok már az iskola után felkeresték! Megkérdezte, ebédeltél, ha nem, kapott valamit a konyháról, mert, hogy szakács is volt. Fidél atya a zàrt templomi miséivel és imáival nagy lelki erőt adott a tanulmányainkhoz. Az eredményeink javultak, amelyről az évvégi jeles, sőt kitűnő bizonyítványok tanúskodtak.

Ha nagy ritkán püspök látogatta meg a parókiát, mindig vasárnap misézett, természtesen ez volt a nagymise. Egész héten tanultuk, hogy minden  a liturgia szerint történjen. Fidél betanított minket, kinek mi lesz a feladata. Közben mesélt, mi az ünnep története. A betanulás este, zárt templomban az oltár előtt történt, nagy tisztelettel és csendben “gyakorlatoztunk”. Volt, aki a füstölőt kezelte. Nem volt mindegy a parázs “helyzete”. Ebben több volt a gyakorlat. Még a püspöksüveg fejre illesztése is volt. Ministráns társunk volt a “próba püspök”. Izgultunk, hogy mikor kell majd, meghatározott időpontban feladni, levenni a püspök fejéről a süveget. Fidél atya biztatott minket. Minden jól ment a vasárnapi nagymisén. Nagyon büszkék voltunk, örültünk. 

Ebben az időben, amikor Fidél a külvilágnak csak szakács volt, hétfőn szabadnapos volt, délelőtt néhányan, vele mentünk az úttörő vasúttal, a máriamakkosi Angyalok királynéja kegytemplomba. Az úton nagy beszélgetések voltak, ki mit tevékenykedett a hétvégén a családban. Megérkeztünk reggel 9 órára. Zárt templomajtók fogadtak. Első alkalommal nagy meglepetésünkre elővette a kulcsokat. Beöltöztünk, ő miseruhát, mi ministránsat.Titokban voltunk ott, mert a “jóakarók” feljelenthettek volna. Bajunk lehetett volna a kirándulásból. Csodálatos érzés vett hatalmában minket, az erdő közepén, annak a csendjében, csak mi, Fidéllel együtt Krisztussal. Soha nem felejtjük el. Köszönjük. Az éppen esedékes ünnep, évforduló kapcsán rövid prédikáció, ima, csak nekünk. Hazafelé áldott lélekkel, már busszal haza Budakesziről, elmélyülve a gondolatainkban. A tanítás délután volt. 14 órára mentünk iskolába. A kirándulás misével többször ismétlődött, még egy jó ideig. 

Az ötvenes évek végén nagy szegénységben éltünk, az utakon alig volt forgalom, külön buszra gondolni sem lehetett. Emlékezetes volt, egyszer egész napos kirándulásra mentünk a máriabesnyői bazilikába. A gödöllői hévvel utaztunk, két focicsapatra való fiú, néhány kislány. Megérkezésünk után körbenéztünk, sivárság és szegénység, nem a Duna és Buda. A templom történetét Fidél atya elmesélte, az altemplomba is levitt minket, sőt a kriptába is. A türelmetlenebbeket nyugtatta, lesz a gödöllői erdő melletti réten focimeccs. Piknik módon ebédeltünk és mérkőzés is volt. Természetesen mi győztünk. Nem csak a pályán, hanem a gondolatainkban is, egy hétre feltöltődve a “Fidéli hittanóra” történeteivel.

Egész életével példát mutatott, aki nemcsak a templomban volt kapucinus atya, mindenhol szerzetes volt. Fidél atyától távol állt a pletykálkodás. Ő nem volt pletykás, róla azonban igaztalan “híreket” terjesztettek.  Azt is híresztelték, hogy “békepap”. Az ő  kapcsolatai mindig a bizalomra épültek. Ismerte és tisztelte az embereket. Szívesen mentek  vele beszélgetni, az idősebbek gyónni.  Volt, hogy sor állt a gyóntatószéke előtt. Tudták a hívek, hogy amit mondtak az a gyóntatószékben, és azon kívül is, köztük marad. Márcsak, azért is, mert a pletyka a bizalom aláásása. Bizalom nélkül nincs párbeszéd, anélkül nincs hiteles prófécia és szeretet sem.

Fidél atya a párbeszédre épülő bizalomra építette azokat kulcsemberekből álló közösségeit, akik egyben az egyházközösség tartó pillérei is voltak. Soha nem kinyilatkoztatott, mindig kiváncsi volt a másik ember véleményére is. Nem volt olyan fáradt, hogy egyoldalú legyen a beszélgetése. Nem “égett ki”, ahogy gyakran manapság. Házhoz is ment látogatóba, ha hívták, a főministránsaihoz szívesen, azért is, hogy “beépüljön” a családokba. A legtehetségesebbeknek az iskoláztatásába is beszállt. Tárgyalt az egyházi iskola igazgatójával a felvételükről. Nem volt ritka, hogy a latin lecke megírásában is segített. Sokakkal a szabadidő hasznos eltöltésében is részt vett. Ha későre járt, vacsorára is meghívta tanítványait, főként a rászoruló fiatalokat. Közösségi ember volt, hatan voltak testvérek, gyermekkorában megtanulta ennek a módszereit. A vendéglátást, a főzést. Gyakran volt vendéglátó, ritkábban vendég. Mindkettőben tudta a mértéket. Hirdette az Atyával való találozás, az imádkozás fontosságát. Alkalmazkodott a vendégek kulturális színvonalához, mindig volt a történeteinek nevelő célja és hatása. Ha koldus csengetett a plébánián, munkát és pénzt adott. Volt, hogy visszaéltek az elesett emberekkel való gondoskodásával. Előfordult, hogy a bíróságra tanúként idézték be, mert hálózatban történt a koldulás. Ment, mert szabálytisztelő állampolgár volt. 

Később amikor már misézhetett a prédikációit didaktikusan felépítette, napjaink történetei domináltak. Egyediek, mégis általános ėrvényűek voltak. Humort is megengedett magának. Ha valami nem szokványos volt, ismételte: “hát igy legyen az ember vallásos!” Az egyszerű embereket nem lenézte, sokkal inkább felemelte. 

Alázata a bizalom tágra nyílt kapuja volt.

Fidél atya Isten adta képessége volt empatikussága,  nyitottsága, az emberek megértése a nehézségeikben, bánatának, fájdalmának  befogadása, segítés az  útkeresésükben. Mindig igyekezett megtalálni az embereknél azt a gondolati pontot, ahonnan el tudott indulni, megvárva, hogy kialakuljon a szükséges bizalmi viszony, amelyre  épült az igehirdetése. Hiteles ember volt. Aki neki, ha szívességet tett, mindig  viszonozta. Vitte a kis ajándékcsomagját. Szeretetet adott és kapott. Ez volt hivatása gyakorlásának titka, a szeretetsugárzás. 

A megmunkált föld mindig várja a magot, amely majd bő termést hoz a hívő keresztény életben.

Czicze Mária: Ezüstmise

 

    Anyai felmenőim redemptus-nagykun reformátusok voltak, ezért – annak ellenére, hogy Édesapám katolikus volt –, szigorúan Szentírás-központú kálvini szellemiségű nevelést kaptam. A mai napig úrvacsorás gyakorló tagja vagyok Abádszalók református közösségének, ezért egészen más lélekkel élem meg a kegyelmi gazdagságban „dúskáló” katolikus családi eseményeket: esküvőnket, gyermekeink,unokáink, és dédunokáink keresztelőit, elsőáldozásukat és bérmálkozásukat. Visszaemlékezve mégis kiemelkedik a lélekgazdagító emlékeim közül Bátyónk ezüstmiséje.

Nagyon hamar világossá vált számomra, hogy egy akkora kvalitású Pappal „sógorságba” kerülni, mint Bátyó, a Gondviselő kivételező ajándéka. Életében folyamatos támaszom volt spirituálisan, de gyakran még anyagiakban is (Tőle kaptuk az első Trabantot). Ezt a biztonságos hátteret úgy igyekeztem viszonozni, hogy – férjemmel pedagógusok lévén – a szünidőket Bátyóval és Szüleinkkel töltöttük, besegítve a plébániák körül felgyűlt feladatok elvégzésébe, pótlásába.

Szerető légkör tekintetében Zalaapáti egyedülálló katolikus közösség volt, ahová nagy boldogan jártunk haza. 1975 augusztusában megérkezésünkkor meglepetésünkre a Templom be volt állványozva. Bátyónk beszámolt arról, hogy szeptemberben ezüstmiséje lesz, és a Képviselő Testület döntése szerint ennek emlékére az Istenházát kívülről teljesen felújítják. Ez a hónap tehát az előkészületek és a tervezések időszaka lett. Bátyónk tábornoki precízséggel felmért mindent, elosztva a feladatokat is.

A tanév megkezdésére úgy jöttünk haza, hogy minden „gombnyomásig” elő volt készítve. Nekem a legnagyobb élményt az ünnep méltó megélésében a zalaapátiak hozzáállása jelentette. Amikor szeptemberben visszaérkeztünk, a Templom már felújított szépségében ragyogott, a Plébániára pedig alig lehetett ráismerni. Lelkes önkéntesek tündérkertet varázsoltak a környezetéből. Ám az igazi meglepetés a kamrában fogadott. Leírhatatlan mennyiségű nyersanyagot és süteménycsodát hordtak össze a hálás hívek. Bátyónknak jóformán „csak” kenyérről kellett gondoskodni. Az ebédhez több mint harminc vendégnek terítettünk, kihasználva a Plébánia minden szabad négyzetméterét. 

A paptestvéreken kívül a testületi tagok, a népes rokonság és a vezető ministránsok alkották az asztaloknál helyet foglaló ünneplőket.

Az Ezüstmise égi ajándékainak leírásához már írói véna kellene. Milyen jelző tükrözné vissza a lelki tartalmát annak a képnek, ahol a bevonuló harmincfőnyi asszisztenciát a templomban mintegy nyolcszáz, a templom előtti téren pedig legalább kétszer ennyi imádságos lelkületű hívő várja? Úgy éreztem, hogy a harangzúgással versenyben felcsendülő Halleluja! mennyei elégtételt kívánt adni Bátyónak azért a tengernyi szenvedésért, amelyen keresztül eddig az ünnepig eljutott. Próbáltam átélni, mit éreznek a Drága Szülők, hogy Fiuk az Oltár szolgálatában mindenkinek a szolgája lett, és most ez a magát a legkisebbek közé soroló „cseléd”, egy fényes, hálaadó ünnepi Szentmise középpontjába került.

Ezüstmisés áldását is elnyerve, ennek az ünnepnek a megélésével keresztényként is gazdagodtam. Nekem ez az isteni ajándék bizonyságul szolgált felekezetem hiterősítő jelszavához:

”Ha az Isten velünk, kicsoda ellenünk!”

Fliszár Károly: Az “Esperes Úr”vendégszeretete

Szeretettel és hálával gondolok Esperes Úrra, az egész családra, hogy befogadtak, mint tiszteletbeli családtagot. Az a másfél év (1976-78), amit Zalaapátiban töltöttem mély nyomot hagyott további életemre. Kedves volt a fogadtatás édesapja János bácsi és édesanyja Mária néni részéről, ez a továbbiakban is megmaradt. Az esperes úr első figyelmessége: Fellakkozta saját kezűleg a kápláni szobát. Az első utam Bókaházára szólt hittanórára és szentmisére. Az esperes úr megvárt a vacsorával és a kupica pálinka is ki volt töltve. Esténként együtt néztük a tévét is, de igazán a beszélgetés volt a fontos. Arra emlékszem, hogy elmesélte a gyermekkorából a péntek esti zsebpénz esetét, ami a villany felkapcsolásáért, majd lekapcsolásából származott, mert a szomszéd család zsidó származású volt. Ebből adódott, hogy akkor hallottam először zsidó szokásokról is. Elmondta a nagyváradi indulást és a kapucinus rendbe jelentkezését. Nem akart „úri” rendbe jelentkezni, inkább – a szegényebbet választotta és ez meg is látszott. Sokat tanultam tőle az Ószövetségi Bibliáról, hiszen ez volt a kedvence, ezért ment volna ki Rómába, továbbtanulásra. Milyen az élet, szétzavarták a szerzeteseket… Ha jól emlékszem a móri kolostorban is szolgált. Egy-két esetre emlékezett. Ha dörgött – villámlott a harangozó testvérnek fel kellett menni a harangozó szobába meghúzni a harangokat. Felfelé menet csak azt ismételgette: 

“Uram, csak az igazakat…., akkor mi megmaradunk!”      

                                                                                                                

Máskor pedig egy testvér elkésett az ebédről elég pityókásan és térdenállva kellett bocsánatot kérni a házfőnöktől:

“Bocsánat, „behívtak engemet”

– sváb származású volt. 

A II. világháborúban bomba esett a budai Fő utcai templomra és beszakadt a teteje. Amikor már beindult az élet, s már lottózni is lehetett, Jácint atyával történt. Köztudott volt, hogy ő mindig ugyanazokkal a számokkal játszott. Péntek délután volt a húzás és telefonon lehetett érdeklődni. Mondták a számokat mindegyiknél nyögött egyet, mert mind az ötöt eltalálta. Majd belenyúlt a belső zsebébe és ott volt a szelvénynek az a része is, amit föl kellett volna adni. Keserűen mondta:

“Úgy látszik, az Isten nem lutriból akarja a templomot renováltatni, hanem a hívek áldozatából!”

– Pár nap alatt megőszült! 

Tanulságosak voltak ezek az esti beszélgetések. Több évi mellőzöttségét is elmondta, de úgy láttam, hogy inkább ne boncolgassuk, nagyon megkeseredve jött ki belőle. 

Amikor Zalaapátiba került az első útja a templomba vezetett, éppen takarítottak és nagy por szállt. Ez maradt meg benne, ezt érezte utána is. Nem mindegy az első benyomás. Szeretett Zalaapátiban szolgálni. A ministráns gárda kiváló volt. Mise után is ott maradtak és mindig „mesélt” – tanította őket. Szívesen hallgattam, később én is profitáltam belőle. Még sok mondanivalóm volna, de a lényeg, Istennek köszönöm, hogy egy jó családdal – hozott össze, amely a megmaradásomban is sokat jelentett.

Sokat gondolok az ott töltött időre. Az is jelzi - ennyi idő után is visszajárok, a jóbarátságok megmaradnak, hogy a Jóisten áll(t) mögötte…Csak a lelkileg gazdag atyától lehet gazdagodni, és én ezt megkaptam. 

Áldja meg a Gazdánk és fogadja be Országába!

Szelestei Tamás: A keszthelyi templomépítő Fidél atya

 

1985 nyarán Pacsay János Fidél atya kapott kinevezést a keszthelyi Fő téri plébániára. Nagy várakozás előzte meg érkezését! Mint hamarosan kiderült, a szerzetesrendek feloszlatásáig kapucinus szerzetes volt. Határozottságot és nyíltságot sugárzó tekintetével sokat sejtetett számunkra már az első találkozáskor. Alapjában öblös hangjával olyan húrokat tudott megszólaltatni, amelyek mindig a helyzethez, az alkalomhoz illettek.

Idős szüleit is hozta magával, ahogy előző helyein is tette. Édesanyja ágyhoz kötött beteg volt. Igy kerültem orvosként is szorosabb kapcsolatba a Pacsay családdal. Fidél édesapja, János bácsi nem nézte valami jó szemmel, hogy gyakran oda járok feleségéhez, de ezt én megértéssel vettem tudomásul. Miután a család eltemette a feleséget, édesanyát és nagymamát, Fidél atya terhei csökkentek, újra elkezdődtek a heti Szentírás magyarázatok, lett sok ministráns, a plébánián közösségi helyiség az összejövetelek számára.

1986 nyarán meglátogatta Keszthelyen Fidél öccse, Norbert és felesége Marika, családjuk itteni részét, és hozták egyetemista lányukat, Ildikót is. Ildikó meglátta Péter fiamat, Péter meglátta Ildikót és kettőjük szerelméből 1989-ben a Fő téri templomban Fidél atya közreműködése mellett házasság lett. Majd 1990-ben Máriabesnyőn megtörtént az első keresztelő az új családban.

Keszthely város önkormányzata szerette volna bővíteni és korszerűsíteni a város piacát, amely szomszédos volt a plébánia hosszú, de nem sokat érő kertjével. Tóth István tanácselnök megkereste Fidél atyát, a plébánost, és vételi ajánlatot tett. Fidél terület cserét ajánlott. Ugyanis a város nyugati szélén egyre bővült a modern lakótelep, ahonnan messze esett a Fő téri templom. Nagy felismerés volt részéről, hogy ha létrejön a területcsere, akkor a lakótelep szélén templomot épít. Létrejött a csere, megindult a tervezés, több lépcsősre ütemezve. Először egy kisebb templom, amely később jó lesz közösségi teremnek, ha egyszer, ki tudja mikor, elkészülhet egy rendes méretű templom. Összefogott a képviselő testület, a hívek sokasága, nagy volt a lelkesedés. Elkészült a terv, megkapta a kiviteli engedélyt, és 1989 tavaszán elkezdődött az alapozás. Az anyagok hordásában, bármely segédmunkában sokan, fiatalok, de idősebbek is részt vettek hétvégeken, időt, energiát nem kímélve. Egyre magasodtak a falak, kezdődött a födém, majd a tető kialakítása. A „kaláka-munka” egy baleset okán el is akadt egy időre. Befejezni és felszentelni már az új plébános tudta. 

Jött a rendszerváltozás, ami egyszerre volt nagy öröm és lelkesítő jövőkép, A szerzetesrendek visszakapták működési engedélyüket, így Fidél atya felvette újra barna kapucinus habitusát, és a számukra átmenetileg biztosított máriabesnyői rendházba vonult. Magával vitte idős édesapját is, aki egy év múlva az Örök életbe távozott. Még egyszer láttam őt is kis szobájában, úgy tűnt nekem, hogy már nem nézett rossz szemmel rám. Fidél atyát - talán nem sértem, ha azt mondom - bátyámnak tekintett jó barátomat, legközelebb már csak 1990 évek közepén meglátogattam a fővárosban, a Fő utcai rendházban, amelyben a bencések által fenntartott általános iskola és gimnázium is működött. 

Ő ott „mindenes” volt: a templom plébánosa, a rendház portása, az iskola hittan tanára és a magyarországi kapucinus rend nélkülözhetetlen agilis embere. 

Sajnos egészségi állapota fokozatosan romlott, és életének utolsó hónapjait már nem a rendházban, hanem az Irgalmas rend Szociális Otthonában, a Fő utca egy másik épületében töltötte. Itt adódott alkalmam, hogy utoljára meglátogassam. Még tiszta elmével és jó kedélyben emlegethettük a szép, közös keszthelyi múltunkat. Benne nemcsak a kapucinusok, nemcsak a szűk család, de valamennyien, a keresztények nagy családja, jelentős értéket vesztettünk. Emléke köztünk él. Deo Gratias!

Pintér Géza: A visszaadott kölcsön az újrainduló bencés gimnáziumnak

 

Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy az életemnek két időszakában is kapcsolatban lehettem vele. Az első „A boldog Apáti évek”, a másik, 1994-ben újrainduló bencés gimnázium. Vallásos emberként mindig azt mondjuk, hogy nem a pap miatt kell a templomba járni. Felnőtt fejjel (több mint 30 év tanítással a hátam mögött) viszont biztosan állítom, hogy egy gyermek számára meghatározó annak a felnőttnek a személyisége, akivel kapcsolatban van. Talán ennek bizonyítására mondok el egy esetet, amely elég gyakran megtörtént (legfőképp a mi hibánkból). Templomi hittanóra a 70-es évek közepén. A korosztályomnak péntek délután 5 órakor szokott kezdődni a templomban a hittan. Sokszor előfordult, főként, ha jó idő volt, hogy 5 órakor csak a lányok jelentek meg a templomban, mi fiúk (hittanosok és nem hittanosok) pedig kint fociztunk a szemközti, iskolai salakos focipályán. Fidél atya ilyenkor várt néhány percet, majd átsétált a pályára és legtöbbször e szavakkal fordult hozzánk. 

„Fiúk jó lenne, ha bejönnétek, mert a lányok csak rátok várnak.” 

Természetesen abbahagytuk a focit és indultunk a templomba. Voltak közöttünk, akiket szüleik nem írattak be hittanra, többen megkérdezték, hogy bejöhetnének-e ők is hittanra. A válasz a következő volt:

„Természetesen, de előbb kérdezzétek meg a szüleiteket, hogy jöhettek-e.” 

Igy aztán a hittanosok száma fokozatosan bővült. A péntek délutáni menetrend jó idő esetén a következő volt: 3-tól 5-ig (jó néha negyed 6-ig) foci, majd hittan, utána mise, ahol ministráltunk. A mise után jött az a rész, amit otthon úgy mondtunk, ha megkérdezték, hogy miért értünk később haza, a plébános úr mesélt. Mai szóhasználattal ezeket az alkalmakat bibliaórának neveznénk. Ilyenkor szó volt az Ó- és Újszövetségről, szentek életéről, vagy egy zarándokútról volt diavetítéssel egybekötött beszámoló. Az ilyen alkalmaknak köszönhetően a ministránsok száma szép számmal megnövekedett. Volt, hogy meg kellett egyeznünk abban, hogy kik ministrálnak vasárnap a reggeli ill. kik a nagymisén, mert egyszerre nem fértünk volna el a szentélyben. A ministránsok közül rendszeresen mehettek vele néhányan (általában 3 fő, ennyien fértek még be a Trabantba) Veszprémbe papszentelésre, Gyenesdiásra ostyáért, vagy csak úgy kirándulni, megnézni egy templomot, várat. Mikor nyolcadikosok voltunk, úgy szeptember végén szólt Vincze Tibinek1 és nekem, hogy lenne-e kedvünk elkísérni őt Győrbe, mert megbeszélése lenne Bánhegyi Miksa atyával, aki Zalaapáti származású (akkor ő volt a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium igazgatója) és elég hosszú az út (Trabanttal 180 km tényleg az), jobban telik az idő, ha van kivel beszélgetni. Megérkeztünk Győrbe és bementünk a gimibe. Ő bement Miksa atyához az irodába, mi pedig leültünk az előtérben és odajött két bencés atya beszélgetni velünk. Talán fél óra telt el, mikor Fidél atya kijött az irodából és közölte, hogy mehetünk haza. Megebédeltünk valahol és egy kicsit nézelődtünk Győrben, majd elindultunk haza. Talán fél úton járhattunk, mikor közölte velünk, hogy most voltunk felvételi vizsgát tenni, és fel is vettek bennünket a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba. Természetesen ennek mindketten nagyon örültünk és februárban már csak egy iskolát jelöltünk meg a hivatalos felvételikor. Eltelt a tanév, mi elmentünk Győrbe, Fidél atyát pedig elhelyezték Nagykanizsára majd később Keszthelyre. Az addigi mindennapos találkozások megszűntek, hisz távol kerültünk egymástól. Mikor szünetekre hazamentünk, már nem ő fogadott bennünket a templomban. Kicsit furcsa volt, de el kellett fogadnunk a tényt, hogy már nem ő a plébános Zalaapátiban. Útnak indított bennünket és 40 év távlatából biztosan állíthatom, hogy ez az út helyes volt.

Természetesen többször felkerestük őt Nagykanizsán és Keszthelyen is. A keszthelyi időszakban, amikor már szó volt arról, hogy a szerzetesrendeket visszaállítják már a szokásos fekete papi reverendát a barna kapucinus csuhára cserélte. Miután az 50-es években feloszlatott szerzetesrendek újra alakulhattak, ő Máriabesnyőre, Budapestre költözött a kapucinus rendházba. Még távolabb került tőlünk fizikailag, de szerintem mindenki emlékezetében ott él a mai napig is, akinek volt szerencséje őt személyesen is ismerni, akár gyerekként, akár felnőttként találkozott vele.

1992-ben megnősültem és feleségem révén Budapestre költöztem. Természetes volt számomra, hogy felkeresem őt a kapucinus rendházban, először csak egyedül, majd a feleségemmel együtt. Egy alkalommal, mikor mindketten mentünk, egyből felfedezte a feleségemen, hogy gyermeket vár és azonnal kérdezte, hogy ugye ő keresztelheti majd meg a kicsit. Így megelőzött abban, amire kérni szerettük volna. Ezekután természetes volt, hogy mindhárom gyermekünket ő keresztelte meg. Egy későbbi alkalommal, mikor nála jártam (talán december lehetett) megkérdezte, hogy nem mennék-e a rendház épületében működő 8 évfolyamos gimnáziumba fizikát tanítani, mert nincs tanáruk. Át is mentünk az iskolába és megbeszéltük az igazgatóval, hogy a második félévtől úgy kérem az órarendemet, hogy 2 nap át tudjak menni órát tartani.  Az első hetemről osztok meg egy történetet. Nyolcadik osztály, fizika óra, a tananyag az elektromos áram hatásai. Az egyik lány jelentkezik óra közben és mondja, hogy Fidél atya mesélt nekik egy történetet abból az időszakból, mikor a rend feloszlatása után tűzoltóként dolgozott és egy alkalommal áramütéses esethez hívták ki őket. Én röviden reagáltam, hogy ismerem a történet, mert nekem is mesélte annakidején. Megbeszéltük az áram hatásait és még annyit kérdeztek, hogy honnan ismerem Fidél atyát. Erre csak annyit válaszoltam, hogy 6 éves korom óta ismerem. Ezután az óra folytatódott tovább. Két nap múlva mentem újra órát tartani, ekkor már azzal fogadtak, hogy milyen képeket láttak rólam. Kicsit meglepődtem, de elmesélték, hogy hittan órán megkérdezték Fidél atyát, hogy honnan ismer engem. Fidél atya lement a szobájába, majd felvitt egy halom régi képet (néhányat mellékelek) és elmesélt mindent rólam, milyen becenéven szólított, milyen csínytevéseket követtem el gyerekkoromban, hogyan reagált a két nagyobb gyermekem a hideg keresztvízre a kereszteléskor. Mindent tudtak rólam, és az általa használt becenevet használták a diákok is (néha a szülők is). Ilyenkor mit tehet az ember? Legyek mérges arra, akinek nagyon nagy szerepe volt abban, hogy meddig jutottam el az életemben. Megmenekültem egy halom kérdéstől, amit egy új tanárnak fel szoktak tenni a diákok. Később teljes állásban is ebben az iskolában tanítottam matematikát és fizikát, így újból napi kapcsolatban kerülhettem Fidél atyával. Ekkor ő már közel járt a 75. évéhez, de ugyanolyan lendülettel végezte a munkáját az iskolában, mint annak idején Zalaapátiban. Hittant tanított több osztályban is. A kapucinus templomban rendszeresen ő tartotta az iskola diákmiséit. Prédikációi ugyanúgy lekötötték a diákokat (pedig az én osztályomban is 40 eleven fiú volt) mint annak idején bennünket.  Minden alkalommal valami újat mondott, pedig jó néhány (szerintem több mint 400) prédikációját hallottam már.  Aktívan részt vett az iskola lelki életének szervezésében, rendszeresen előadója volt a lelkigyakorlatoknak és nagyon sok előadó általa érkezett az iskolába. Zarándoklatokat szervezett Lengyelországba, ahol szerteágazó tudásával, műveltségével lenyűgözte a diákokat. Sokszor megkérdezték a diákok tőlem: Fidél atya honnan tud ennyi mindent? Akkor is ilyen volt mikor én gyerek voltam? Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy mindig is ilyen volt és én sem tudom, hogy ennyi mindent, hogy volt képes megjegyezni. Számomra ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban, igaz kicsit már nehezebben mozgott és nagy szakálla lett, de ugyanaz a jóságos, hiteles ember volt, aki életével példát mutatott a vallásos és nem vallásos embereknek is. 

Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Fidél atya része volt az életemnek, remélem én sem okoztam csalódást neki.

Rencsik Imre: „A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom”

Szerény és mégis emlékezetes visszatérés volt, amikor Pacsay János Fidél kapucinus atya, a budai rendház házfőnöke 2000. szeptember 23-én Nagyváradon ünnepelte meg felszentelésének ötvenedik évfordulóját. A szeptemberi borongós napon a hívek megtöltötték a váradi kapucinus templomot. Jöttek a régi ismerősök, lélekben a kapucinus atyákhoz kötődő hívek, valamint azok, akik Fidél atyát Budapestről kísérték szülővárosába. Ő pedig a rá jellemző egyszerűséggel és természetességgel szólt a hívekhez: 

„Isten útjai kifürkészhetetlenek és kiszámíthatatlanok. Idegen nép voltunk Európában, oly sok mindent megéltünk, mégis élünk és itt vagyunk. A szeretet igazi lényege az áldozat. Ezt nem érti az ember, de bennünk él és lüktet az isteni szeretet, a szeretet utáni vágy, mely megmagyarázhatatlanul hatalmas áldozatokra képesíti az embert. Ez volt őseink és ez kell legyen a mi reményünk alapja is. Segítsük egymást imáinkkal! - buzdította és kérte az atya az egybegyűlteket. -  Örülök, hogy aranymisémet itt tarthattam Nagyváradon, mert 

a szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom.”

Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, és gondoskodtak arról, hogy megismerkedjünk. Néhány évvel korábban teljesen véletlenül a budai rendház telefonszámát hívtam fel, amikor Budapesten való átutazásom alkalmával utitársaimnak szállást kerestem. Alighogy kimondtam, hogy Nagyváradról érkeztem, örömmel a hangjában szakított félbe: 

„Imrém, én is váradi vagyok! Gyere csak, várlak!”. 

Szavait pedig tettekre is váltotta, nemcsak egy éjszakára, hanem hosszú időre, újból és újból hajlékot nyújtva mindazoknak, akiket beajánlottam hozzá. Én akkoriban építgettem otthon a Posticum ifjúsági központot. A falakkal együtt épült és fejlődött ki az intézmény szellemisége is. Fidél atya nyitottságát tapasztalva éreztem, hogy a fiatal ház ugyanilyen közvetlen és barátságos kell legyen mindenkivel. A Posticum tőle tanulta a vendégszeretetet. Remélem, hogy ezt mindeddig méltón képviseltük: a vendégházba belépő ismeretlenek révén, akik barátként távoztak onnan, de azáltal is, hogy hónapokra vagy évekre menedéket adunk azoknak, akinek szükségük van erre. A ház pedig minden alkalommal gazdagabb és szebb lett általuk: a teraszon verseket alkotó Zudor János nagyváradi költő vagy a rendezvényeken szerényen, de mindig bölcsen megszólaló Németh László filozófus, nyugalmazott plébános alakjai sejlenek fel előttem.

A Posticum kápolnájának bejáratánál, jobb kéz felől Fidél atya fényképe fogadja a betérőt és Fidél atya barna színű csuhája függ a falon. Ugyaninnen pedig egy lépcső vezet fel a tetőtérbe, az egykor lelkészi laknak tervezett szobába. Ma olyan fiatal emberek laknak itt, akik egy időre megálltak a Posticumba, vendégek, de egyben vendéglátók is. Úgy érzem, ebben a felkavart világban nem is olyan rossz ötlet egy kicsit otthont nyújtani nekik és általuk.

Amikor Fidél atya ezelőtt hatvan évvel elhagyta Váradot, Budapest fogadta be. Ott vendég volt, de lassan vendéglátóvá lett. Otthona volt az is, ez is. Így tanultuk tőle a vendégszeretetet.

Illés Mária: Az a szál fehér rózsa

A vízivárosi templom tömve volt, a Zalaapátiak is busznyian jöttek búcsúzni. Őérte szólt az orgona, Érte celebrálta a misét Kozma Imre atya. Villámcsapásként ért halálának híre. Oldalt az egyik fal oltalmában egy szál fehér rózsát szorongattam, fátyolos tekintetünk összeakadt unokaöccsével, Vecsei Zolival, Őt gyászoltuk. 

Felfoghatatlan volt, hogy elment… Hiszen nem olyan rég, érkezett Zalaapátiba, gyermekkorunk színhelyére a negyvenes éveiben járó, ereje teljében lévő, európai látókörű, nagy tudású polihisztor, - az eszperentót és a lovári nyelvet is beleértve – 11 nyelven beszélő, művészi szinten orgonáló új plébános, a szüleivel, - János bácsival és Mária nénivel,- együtt, aki kezdetben motoron, majd Trabanton járva, - hitével, káprázatos tudásával, emberségével, tisztességével, nyitottságával és jó humorával - rövid idő alatt kivívta a zalaapátiak, esztergályhorvátiak és bókaháziak tiszteletét, többségük szeretetét. Megreformálta a miserendet, a szigorú – férfiak jobbra, nők balra - templomi ülésrendet, aktivizálta a képviselő testületet, változtatott, modernizált, segített, példát mutatott, felpezsdítette a hitéletet, falu történeti kutatásokat végzett, a hívek közös munkájával rendbe tetette a templom-kriptát, a temetőket, közösséget teremtett, betlehemet és passiót tanított be, kirándulásokat szervezett, no és rendíthetetlenül nevelt, tanított és tanított, mindenkit, akit csak lehetett. 

Fontos összetartó erőt jelentett számára – a hívők közössége mellett - a „nagy család”; testvérei családjaikkal minden jeles ünnepen együtt ültek templomunkban jobb oldalt a sekrestye ajtó előtti sorokban, ez által is példát mutatva a híveknek. Maga köré gyűjtött bennünket, általános és középiskolás gyermekeket, életre szóló útravalót kaptunk; nehezen kezelhető, vagány  tinédzserekből váltak lelkes ministránsok, akik példaképnek tekintették és rajongással csüngtek a szavain. Öcsém még mindig emlékszik a pannonhalmi ministráns kirándulásra és arra, hogy azt is megmutatta nekik, miként lehet az esztergályi kanyarban „elengedett” kormánnyal úton tartani a Trabantot.

Ő és családja végre új, békés  otthonra lelt Zalaapátiban, a templomunk pedig végre a saját otthonunkká vált, annak ajtaja – a plébánia ajtajával együtt - napközben számunkra mindig nyitva állt, bármikor bemehettünk. Vidáman birtokba vettük annak minden helységét, és „otthon” az ember gyereke – az esti imádságon kívül – messze kerüli az áhítatot, felszabadultan viselkedik, - a felnőttek szerint - esetleg még rendetlenkedik is.  

A templomban tartott hittanórákon még a „Pater Pio” történetek alatt is általános volt a zsongás, nevetgélés, mindig belekérdezhettünk az éppen aktuális történetbe. Már a sokadik csínytevésünket követően egy tavaszi meleg délután, amint a „Sűrű”- beli focipályáról jövet zajosan, csatakosan, átizzadva csapatostul igyekeztünk a templomi hittan órára, meglepetésünkre azonban az ajtót zárva találtuk. Hozta a kulcsot, de csak azután léphettünk be, miután a templom ajtóban egyesével, személyre szabottan, komolyan megesketett valamennyiünket, hogy a jövőben rendesen viselkedünk. Roma iskolatársaink fejét - az  követően - még meg is simogatta, bátorításul. Amire mindnyájunkra sor került, addigra megszáradt rajtunk a ruha és ezáltal elkerülhetjük a megfázást a hűvös templomban.

Egyszer később, elmesélte, hogy maga sem tartozott a minta gyermekek közé, megtörtént, hogy amikor a társaival Nagyváradon a Körös parton játék közben elkötöttek egy csónakot,  ügyetlenségről neki eveztek  egy hátonúszó hölgy fejének, aki éppen -  édesanyja, Mária néni barátnője volt. Szerencséjükre -  az ijedtségen kívül - nagyobb baj nem történt.

Hiteles volt, nyitott, őszinte, áradt belőle a jóság és a szeretet. Ezért tudott úgy hatni ránk, hogy belülről fakadóan, a saját döntésünkből  eredően kívánjunk jobbak lenni. Bármelyikünkből képes lett volna akár tudóst nevelni, ha lehetősége lett volna rá, ami teljességgel elképzelhető, hihető volt a számunkra.

Szinte mindenre kiterjedt a figyelme; hetedikes-nyolcadikos általános iskolások lehettünk a barátnőmmel, amikor 1972 karácsonyán az éjféli misén ő orgonált, mi pedig felmentünk a kórusra énekelni. Ám közvetlenül az éjféli mise előtt – a barátnőm nővérétől – „kölcsön vett” lakkal bordóra lakkoztuk a körmeinket. Mise után magához hívott bennünket, elmagyarázta, hogy ez nekünk miért nem illendő és megígértette velünk, hogy sürgősen lemossuk. Karácsony másnapján megdicsért bennünket, amiért szót fogadtunk. Örömteli élmény volt vele beszélgetni, bármilyen témában, a puli etológiától  - a modern tudomány legújabb eredményeiig. (Kinga húgáék pulija is nála nyaralt néha Komáromból a gyerekekkel együtt). Több folyóiratot járatott, mint a falusi könyvtár. Történt egyszer, egy napsütéses nyári délután, hogy éppen a plébánia irodán beszélgettünk egy-két órát, miközben „leszakadt az ég”, elsötétedett, dörgött, villámlott, a heves szélvihar következtében megszűnt az áramszolgáltatás, a dombokról lezúduló sáros iszap elöntötte a fél falut, utakat, hidakat rongált meg. Aztán újra kisütött a nap, mi pedig – megszakítva a beszélgetést - lapátot és seprűt  ragadtunk, mentünk segíteni, helyreállítani a károkat.

Humora tudott szarkasztikus is lenni. Emlékszem, amikor a Passióban falunk egyik „besúgójára”- szinte minden felnőtt tudta, hogy ki az, aki előtt nem szabad beszélni - osztotta Júdás szerepét, aztán a  következő évben megkapta Jézusét is.

Zseniális pedagógus volt, imádott tanítani, én pedig örömmel tanultam tőle, igazán volt mit! Nyári szünetben 1 hónap alatt heti kétszer egy-másfél órában megtanította nekem az egész első éves gimnáziumi német tananyagot akként, hogy a leckéket és feladatokat magnó kazettára mondta és kölcsön adta a magnóját, hogy hallgathassam egész nap, egyéb tevékenységem közepette. Ez képezi német tudásom alapját, mindmáig.                                                               

Elmesélte, hogy amikor talán egy lábtörés következtében szobafogságra kényszerült, két hét alatt megtanulta az eszperantó nyelvet. Ezen felbuzdulva egy-két hónap múlva én is letettem az alapfokú eszperantó nyelvvizsgát és 1975 nyarán a Zalaegerszegi Eszperantista klubbal eljutottam a lengyelországi Lublinba, ahol ő korábban Karol Vojtylával, a későbbi II. János Pál pápával együtt végezte a teológiát.                                                                                                                  Később segített felkészülni az országos középiskolai latin versenyre is.

Érettségi ajándékul azt kaptam a családomtól 1977-ben, hogy elmehettem Vele, az általa Erdélybe, Nagyváradra és Kolozsvárra szervezett 3 napos buszos kirándulásra,. 

Azóta bejártam a nagyvilágot az USA-tól Indiáig, azonban életem egyik meghatározó élménye marad. Tanúbizonyságot tett jó humoráról és elképesztő történelmi tudásáról, fantasztikus idegenvezetőnek bizonyult. Könnyed stílusban a három nap alatt annyi lényegi ismeretet adott át Erdély történetéről és akkori jelenéről, amire a következő évtizedben megjelent 3 kötetes Erdély Története című trilógia elolvasását követően lehetett csupán szert tenni. 

Még egyetemista koromban, amikor  hazajártam Budapestről, meglátogattam őt is, mindig volt ideje a számomra egy jóízű beszélgetésre. Történt egyszer, - filozófia szigorlatomat követően – hogy vitába, eszmefuttatásba keveredtünk a marxizmusról. Büszkeséggel idéztem fejből Marxot – ő folytatta, ismerte az idézet másik felét is, amely bizony nem volt  fellelhető a mi egyetemi tankönyveinkben. Ekkor tanultam meg, mennyire szükséges a dolgokat a maguk teljességében, összefüggéseiben minden oldalról megvizsgálni. Ennek aztán később, ügyvédi munkámban is nagy hasznát vettem, ugyanúgy, ahogyan a tőle elsajátított európai látásmódnak és alázatnak is, humanitárius szolgálatom, Rotary-s alkormányzói tevékenységem során. Aztán meglátogattam Tapolcán és találkoztunk még Keszthelyen, János bácsival és vele is, öcséméket ő eskette. 

Az évek elszálltak, mint a virágszirmok az esti szélben, de órákkal később, a kriptában, a koporsója mellett, még mindig szorongattam azt a szál rózsát. Köszönet Kozma Imre atyának, amiért lehetőséget biztosított számomra, hogy a szertartás végén, néhány mondattal elbúcsúzhassak tőle az esendő, nagybetűs embertől. Nagyon nehezen voltam képes elengedni.

Az, a koporsójára fektetett szál fehér rózsa őrzi örök álmát, befalazva is vele marad, ám elkötelezett hívő, humanista, nyitott, derűs, lényének szabad szelleme velünk maradt, példakép, minden időben lámpásként irányt  mutat, generációkon keresztül, mindaddig, amíg hitét, tanításának, szellemiségének lényegét,  - mi tanítványok – képesek leszünk tovább örökíteni az utánunk jövő nemzedékekre, hogy általa ők is jobbá válhassanak. 

Hálásak lehetünk a Teremtőnek, hogy a  Sors kegyelméből oly szerencsések lehettünk, hogy a közelébe kerülhettünk, ismerhettük, tanulhattunk tőle és még évtizedek elmúltával is  szerethetjük, emlékét őrizhetjük és szellemiségét tovább örökíthetjük. 

 

P.S.: „Köszönjük neked Uram, hogy ő a miénk volt, és az is marad, mert aki él szerettei szívében, az nem hal meg, csak távol van!” ​​​​​​​​(Szent Ágoston)

Lambert Zoltán: Emlékeim Pacsay János Fidél atyáról

Valójában csak akkor ismertem meg, amikor esperesként látogattam a kapucinus plébániát, amikor ő volt a plébános. Mindig nagy tisztelettel és szeretettel fogadott. A kedves vendéglátás a megvendégeléssel együtt sohasem maradt el. A vendéglátó és vendégmarasztaló szeretetét sokszor tapasztaltam. Ő maga is mindig nagyon vidáman vett részt a közös étkezéseken és jóízűen fogyasztotta ételét. Vidámsága, humoros természete, vicces megjegyzésekkel tarkított beszédstílusa is kedves emlék a számomra. Egyébként bibliatudós embernek ismertem meg. Nyelveken beszélt, ha jól emlékszem. Héberül és görögül egészen biztos, hogy tudott. Kedves emlékem vele kapcsolatban még az, hogy együtt vettünk részt egy szentföldi utazáson. Az évszámra már nem emlékszem. Ketten voltunk papok a csoportban, így mindig ketten voltunk a szállásokon egy szobában. Sajnálom, hogy nem használtam ki az alkalmat arra, hogy sok mindent kérdezzek tőle, ami a bibliával és a helyszínekkel kapcsolatos. Beszélgetésekre sor került természetesen, de ezekre már nem emlékszem. De arra igen, hogy vidám és derűs arccal vette elő az első reggelen a magával hozott kis pálinkás üveget, mert „A napot ezzel kell kezdeni!”  Attól kezdve minden nap így kezdődött. 

Szomorúan értesültem a későbbiekben a súlyos betegségéről. Sajnos az én bűnös mulasztásom, hogy nem látogattam meg, és a vele való kapcsolatom megszakadt.

Megmaradt azonban bennem a kedves, szeretetreméltó, humoros és vidám szerzetes pap emléke, akiből sugárzott a hitéből fakadó istenszeretet, és emberszeretet, derű, jóság és kedvesség.