2. Fejezet: A TANÍTVÁNYOK ÉS A HÍVEK EMLÉKEI

 2. Fejezet: A TANÍTVÁNYOK ÉS A HÍVEK EMLÉKEI

Czettele Győző: A kesztyűs pap

 

Édesapám, Czettele Győző a Vár oldalában, közel a kapucinus templomhoz, a  Donáti utca 2-ben otthon dolgozott órás kisiparosként. Több pap is járt hozzá órát javíttatani. Az egyik mindig alaposan megtörölte a lábát, mielőtt belépett volna. Őt “lábtörlős” papként emlegette édesapám.  

Fidél atya többször is járt nálunk. Hosszú barna szakállára még emlékszem. Akkoriban Fidél atya nem működhetett papként, a kézműipari szövetkezetben varrt bőrkesztyűket, valószínű bedolgozóként. Édesapám “kesztyűs” papnak nevezte. Én még gyermek voltam, nem figyeltem rá, miről beszélgetnek. De mivel édesapám nagy Mária tisztelő volt, alaposan tanulmányozta a Mária jelenéseket és üzeneteket, elképzelhetetlen, hogy ez ne került volna szóba. Később tudtam meg, hogy a magyar kapucinusok egyik bazilikája és rendháza a máriabesnyői Nagyboldogasszony zarándok hely. Önálló plébániaként 1936-tól, ma is működik.

Grassalkovich gróf, a templom alapító grófja stájer kapucinus atyákkal az olaszországi Loretóból egy Szűz Mária szobrot hozatott, ami ma is látható a főoltár mögött. A zarándokok miatt a gróf szükségesnek látta a kápolna kibővítését, így a kápolnához az 1770-es években egy alsó és egy felső templomot is építettek. A felsőtemplom jelenlegi főoltára 1917-ben készült, amely a csontból faragott kegyszobrocskának ad helyet. 1950-ben titokban, éjjel itt szentelték fel kapucinus atyának Fidél kapucinus kispapot. Azt is megtudtam, hogy Fidél atya 1989-ben a máriabesnyői rendházban novícius mesterként tanította, nevelte a rendbe jelentkezett fiatalokat, továbbá az elhanyagolt templomot és rendházat, hatalmas energiákkal sikerült újjáépíteni, s közben a kapucinusi szerzetesi életet újraindítani.

Rendszerváltás után, amikor Fidél atya már a kapucinus rend templomában tevékenykedhetett, én már családot alapítva máshol laktam, és csak édesanyám látogatása céljából mentem a régi otthonunkba. Édesanyám lelkesen járt Fidél atya hittanjára, melyet a plébánia udvarán lévő faházban tartott. Közismert volt, hogy az atya nagy tudású ember volt. Édesanyámnak hat elemije volt csak, de örömmel látogatta a hittan órákat, mert Fidél atya úgy tudott tanítani, hogy azt a legegyszerűbb emberek is megértették. Az órák után agapére is sor került, ahol a hittanosok egymáshoz közel kerülhettek, beszélgettek, plébánosuk megismerhette gondjaikat, egymást segítve, keresve azok megoldását. Fidél plébános atya mindig közel volt a híveihez, ahogy valamikor szokás volt a budai egyházközösségben. Individualizálódó korunkban különösen fontos a vallásos hit közösségi megélése, hiszen az egyház csak közösségekben létezhet.

 

Csermák Kálmán és Alice: A keszthelyi örökség

 

 1965 -1985 között plébános Fonyódi Vilmos (1915-1995) nyugdíjba ment. Az ő  betegsége miatt akkor már jó ideje nem volt plébánosunk. Fidél atyának már a megérkezése is nagy öröm volt, Keszthelyre kerülése után nem sokkal fejezték be a műemlékvédelmisek a templom középkori freskóinak restaurálását. Kicserélték a templom kövezetét (ez nagyon szép lett), de teljesen kipakolták, lecsupaszították a szentélyt. Sokan háborogtak emiatt. Fidél atya egy ideig talán őrlődött a hívek kívánsága és a műemlékvédelem között. De aztán bátran döntött. Ő elsősorban a hívekért van itt. A templom elsődlegesen nem múzeum, hanem az Istentisztelet céljait kell, hogy szolgálja. A régi oltárt tehát felújíttatta, majd egy napon a képviselőtestület segítségével visszaállítottuk a régi oltárt. Közben viccesen azzal „nyugtatott” bennünket, hogy „legfeljebb börtönbe csuknak!” Megnyitotta a plébánia ajtaját a fiatalok számára, akik rendbe hozták az egyik alagsori helységet. Nagy öröm volt ez a fiataloknak, hogy itt volt egy kis otthonuk, ahol összejöhettek.

Fidél atya rendkívül érdekes és mély prédikációkat, Bibliaórákat tartott, amiből mindenki tanulhatott. Pl.: Ő magyarázta el, hogy mit jelent Jézus hasonlata, hogy könnyebb átmenni a tevének a „tű fokán” mint a gazdagnak bejutni Isten országába. Szemléletesen elénk tárta a helyzetet. A teve, a sivatag hajója, hosszú ideig kibírja víz nélkül. Mert nagy tartalékokat tud magába venni. Amikor egy sivatagi út után végre megérkezik felmálházva a kapuhoz, benéz és már látja a kutat, a vizet. De nem tud odarohanni, mert előbb át kell mennie a „tű fokán”. Így hívták azt a szűk átjárót. ahol a tevéket egyesével engedték át és közben megvámolták a rakományát. Volt olyan teve, amelyik inkább lerázta magáról az összes poggyászát, csak hogy minél előbb átengedjék a kúthoz….

Amikor fiunkat keresztelte, bizalmasan félrehívott, és azt mondta. Itt jártak az ávósok és figyelmeztették, hogy a keresztelendő családjába vegyülve van egy civil ruhás megfigyelés alatt álló német pap is. De ugyanakkor bátorítólag megszorította a kezemet, hogy ne féljünk, nem lesz semmi baj. Nem csinálunk semmi „államelleneset”. Amikor a rendszerváltás után elszabadult az infláció, kaptunk az OTP-től egy ajánlatot, hogy ha egy összegben visszafizetjük a házunkra felvett OTP kölcsön felét, akkor elengedik a másik felet. Összeszedtünk mindent, de még így se volt elég. Akkor Fidél atyához fordultunk. Mosolyogva mondta, hogy épp a legjobbkor, mert most kapott egy nagyobb adományt. Belenyúlt reveredájának mélységes mély zsebébe: „Tessék itt van.” – mondta. „Majd egyszer, ha tudjátok, visszaadjátok.” Nagy segítség volt, hálásak vagyunk érte a mai napig. Aztán később, amikor összegyűlt, visszaadtuk neki, hogy másokon is segíthessen. Fidél atya még kántorképzőt is tartott, szervezett. Mellette tanult meg lányunk orgonálni és kántorkodni mindannyiunk nagy örömére. A hívek között sokan háborogtak azért, hogy miért adja oda a plébánia kertjét a városnak a piac bővítése céljára. Fidél atya a jövőt nézte, és az újonnan épült városrészre gondolt. Ott kért cserébe egy szép nagy terültet egy új közösségi ház- és templom építés céljára. Habár elgondolása csak lassan és csak részben valósult meg (eddig), a Szent Család kápolna körül elevenebb az élet, ide gyülekeznek a kisgyermekes családok.

Fidél atyában egy nagy tudású, mély lelkiéletű, a rábízottakért élő vérbeli lelkipásztort ismerhettünk meg, aki azóta is példaként és mérceként áll előttünk. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük, hogy a munkatársai lehettünk.

Erdősi Gyula: Kettőnk fotója a szobája falán volt

 

Fidél atyával életre szóló barátság, atya és fia kapcsolatunk volt, amely nem volt véletlen, mert isteni tervszerűséggel alakult. Egyszerűen csak Fidélnek hívtuk. Tudtam, hogy Fidél az őrangyalom. Volt? Van. Kamaszkoromban szinte mindennap találkoztam Fidéllel. Tanítás előtt és után, sőt ünnepnapon is. Lényegében a nevelőapám volt.  

A mi korosztályunk az 1956-os Forradalom idején vált felnőtté.  A Forradalom kitörésének  napján, délután már szürkült, amikor a szüleimmel a Kossuth hídon átsétáltunk a Parlament elé, a Kossuth térre. Ott már nagy volt a tömeg. Jöttek és mentek az emberek. Amikor többen kezdtek elmenni, azért, hogy a tömeg szétszéledése megálljon, mindenki a himnuszt kezdte énekelni. A főbejárati lépcsőkön a bejárati kapu előtt  minden zsúfolásig megtelt. Az emberek boldogan énekeltek, s jelszavakat skandáltak. Eufórikus volt a hangulat.

Hat óra körül hazamentünk. Október 23-tól sokáig nem volt tanítás. Később az iskolában a legnagyobb változás az volt, hogy 1957-től orosz helyett németet tanultunk. Nem volt tankönyv, kis füzetekből tanultunk. Hónapról hónapra átadott füzetek segítségével. Mindenki reménykedett a jobb időkben! Egy-két hónapig, azután jött a véres megtorlás.

Már 12 éves múltam amikor jelentkeztem ministrálni a templomban. Volt előzménye. Elemitől kezdve oklevéllel rendelkező házi hitoktatónőm volt. A  szomszédban lakott.  Minden héten foglalkozott velem egy órát, ahogy az a régi időben az iskolában a tanrend szerint szokásos volt. Megtanított imádkozni, megismertetett a bibliával és a katolikus liturgiájával. Légyegében magánúton tanultam nála hittant. A szülők előtt év végén vizsgáztam.  Természetesen anyámmal jártunk vasárnaponként misére. Egy vasárnap  1957 év elején a hitoktatónőm mise után kézen fogott, s bevitt a sekrestyébe, bemutatott Bertalan atyának, a plébánosnak.

 “Itt van Erdősi Gyula, a tanítványom, szeretne ministrálni”

Bertalan atya megbízta nevelésemmel a sekrestyést, aki Fidél volt, aki megtanította a latin mise ministránsi teendőit. Minden imát latinul.  A képzés lépésről lépésre történt. Néhány hónap eltelt, amíg jobb belső ministráns lettem.  Volt  “csapatépítés”,  és voltak találkozások. Csapatépítés egy fiatalkori kiránduláson, és emlékezetes találkozások, beszélgetések

 A csapatépítő kirándulás az 50-es évek végén volt. Egész napos kirándulás a Rám-szakadékon át az ország egyik legszebb részére, a Prédikálószékre. A Rám-szakadék összeszűkülő sziklafalai olykor függőlegesek, de vannak befelé dőlő falak is. Mélysége több helyen meghaladja a 35 métert, míg szélessége helyenként a 3 métert sem éri el. A szurdokban összességében 112 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni. Amíg elértük a célt, meredek sziklákon, vízeséseken át, egymást segítve haladtunk. Fidél  a sor végén biztosítva a libasorban haladó menetet. Nem volt veszélytelen, ma úgy mondanánk csapatösszetartás volt. Pacsai Norcival egészült ki a szokásos team. Mind a négyen egy évben születtünk, a legfiatalabb Norci, a legöregebb e sorok írója. Néhány hónap volt közöttünk. Jól megértettük egymást, s fent csodálatos kilátás tárult elénk, előttünk az ország legszebb része: a Dunakanyar. A fenti korszak után nagyon hosszú idő telt el. 1976 tavaszán meglátogattam a Zalaapáti plébánián. Nem jelentkeztem be. A Forradalom óta 20 év telt el. Annyi idős voltam akkor, mint ő, amikor velünk foglalkozott. Már a tanársegédi korszakon túl, 32 éves voltam, doktoráltam, műegyetemi adjunktusként teli önbizalommal, váratlanul érkeztem hosszú szünet után. Otthon volt, fogadott. Mindketten külsőre is megváltoztunk. A váratlan “helyzeten” én próbáltam lazítani. Megjegyeztem:

 

“Fidél, te már rég elfelejtettél”

 

Nem szólt semmit, szobájába vezetett, ahol az éjjeli szekrénye felett volt egy fotó, bekeretezve, amin ketten vagyunk, ő reverendában, s én pulóverben, kint a templom udvarán. Leégtem, soha nem szégyelltem magamat annyira mint akkor! Egyedül mentem autóval Zalapátiba Fidélhez, oda és haza Budapestre. Visszafelé úton egyszerre jött rám a bánat. Méltatlanul miért feltételeztem róla, hogy elfelejtett, és az öröm is, hogy megőrzött emlékében. 

Fidél keszthelyi meglátogatása a nyolcvanas évek közepére tehető. Telefonon bejelentkeztem, hogy megyek, csak a napszak volt tisztázva, hogy pontosan mikor, az nem.  Kora este volt, lehetett úgy hat óra. A hivatalban fogadtak. Várni kellett, mondták az atya betegnél van. Vártam. Megérkezett a plébános úr, elmondta, szinte szabadkozott, hogy váratlanul kellett elmennie. Mesélte, hogy az új állomáshelyén sok a munka és kevés a segítség. A templom építési terveit vázolta. Beszámoltam, hogy háromgyerekes család lettünk. Érdeklődött, hogy tudok a három kicsivel foglalkozni. Emlékezett, hogy náluk milyen volt Nagyváradon. Tudta, hogy egyke voltam. Nincs tapasztalatom, hogy mennek a dolgok egy többgyermekes családban. Még semmi jelét nem mutatta a változásoknak. Lehet, hogy már ő érezte. Közel volt a 60-hoz, jómagam éppen elhagytam a 40-et, ami a beszélgetésünkben nem volt érzékelhető. Nem ez volt az utolsó találkozásom Fidél atyával, de jó volt tudnom, hogy hozzá bármikor mehetek.

Exterde Sándor: Töredékes emlékeim első lelki mentoromról Fidélről

Az 1950-es évek közepén ismerhettem meg Fidélt, aki akkor hivatalosan szakácsi minőségében működött az alsóvízivárosi kapucinus templomban. Nem emlékszem már arra, hogy merült fel az a lehetőség, hogy a plébánia konyháján ebédet kaphattunk, néhányan a környéken lakó kiskamaszok közül. Akkoriban az iskolai étkeztetés még csak kialakulóban volt és elég nagy gondot jelentett a dolgozó szülőknek a gyerekek napközbeni ellátása.

Többünknek meghatározó élményévé vált az a néhány év, amit az alsóvizivárosi plébániában, azaz a kapucinus templomban, 1956 tavaszán szakácsnak alkalmazott Pacsay János Fidél - (Ő, mint kapucinus barát nem csak a kommunistákkal, hanem az akkoriban „megtűrt úgynevezett békepapsággal” is szemben állt, ezért hivatalosan nem gyakorolhatta papi hivatását) - szárnyai alatt tölthettünk.

Nehezen meghatározható az a képesség, tehetség, elhivatottság, amivel Fidél, a magunkfajta kiskamasszal szót értett és viszonylag rövid idő alatt lelki közösséget alkotott. Talán ezt hívják zsenialitásnak.

Megismerhettünk egy olyan embert, akinek elhivatottsága a katolikus vallás iránt, minden elképzelhető határt felülmúlt és sziklaszilárdan szemben állt a hivatalosnak tekintett „materialista” nézetnek, sőt szemben állt az akkori „békepapnak” nevezett klérus réteg szemléletével is. Általa megismerhettük a katolikus vallás alapjait, néhány latin nyelvi fordulatot, akkor még latin volt a szertartások nyelve, ministráltunk és tetszett nekünk, hogy a templomba járók, akik a hivatalos ateista proletárdiktatúra ellenére meglepően sokan voltak, elismeréssel néztek ránk.

Sok időt töltöttünk a plébánián, a sekrestyében Fidél atya gondoskodó felügyelete alatt, miközben a bibliai történeteket és a liturgiai cselekmények, események elemeit megismerhettük, gyakorlatilag „játék” közben élvezettel, ami sokkal érdekesebb és hatékonyabb volt, mint a „poroszos” állami iskolai rend és oktatás.

Néha, egyes zenés nagymiséken taposhattuk az orgona mellett a nagy fújtatót, ami nem volt teljesen szabályos dolog, de hát Fidél cinkos mosollyal engedte, hogy ezt a „munkát” mintegy jutalomként végezzük. – A templom orgonájának levegő ellátását lábbal hajtott fújtató szolgáltatta, miután az elektromos ventilátor a második világháborúban megsérült és használhatatlan lett. 

Hasonló volt a helyzet a harangozással is, a templom óraműves rendszere nem működött, a sekrestyés feladata volt a harangozás. Különös kitüntetésnek számított, ha felügyelet mellett néhanapján húzhattuk, megszólaltathattuk a misére hívó, vagy déli harangszót. Fidél, miután el volt „tiltva” nyilvánosan nem misézhetett, ezért naponta a hajnali órákban ½ 7 órás templom nyitás előtt az egyik mellékoltárnál, vagy az emeleti kápolnában misézett, csak néhányan voltunk, akiknek megadatott, hogy egy-egy alkalommal ministrálhatunk neki és átérezhettük az eucharisztia „tiltott” csodáját.

Fidélre jellemző, hogy a tinédzser gyerekeket nem csak a hittan, liturgia, erkölcstan „háromszögében” próbálta lekötni, mondjuk például a katekizmus bifláztatásával, hanem többször elvitt bennünket kirándulni. Jártunk vele négy-öt fős csapattal Makkosmárián, Máriabesnyőn, a Prédikálószéken, Rám-szakadékban, a Pilisszentléleki Pálos kolostor romjainál. Ilyenkor mindig megtudhattunk valamit a környék földrajzáról, a hely vallási, szakrális jelentőségéről, továbbá szó esett a vidék élővilágáról, fákról, madarakról. Mindig olyan élményekkel tértünk haza, amelyeket máshol és mástól nem kaphattunk meg. Megkapó élmény volt a szakrális világnak és a földi világnak, a természet szeretetének, és ismeretének az összhangja, pontosabban szólva maga a felismerés, hogy létezik ez az összhang, amit Fidél közvetített. Jellemzőnek tartom, hogy néhányunkkal, még  a Paskievics féle Tarokk játékot is leült játszani, szabályt magyarázni a plébánia irodának használt helységében. Tőle hallottam talán először az „ördög bibliája” kifejezést. Közben persze nevelt minket, miért fontos a játék, a szabályok, a hit, Isten ismerete és szeretete, és vegyük komolyan nem csak a játékot, hanem az életet.

Egészen biztos vagyok benne, hogy Fidél atya gondoskodó szeretete indított el egy természet kedvelő, nem szakbarbár értelmiségi út felé.Természetesen szerepe volt ebben annak, hogy a filozófia, a görög-latin műveltség és a teológia alapjaival megismertetett, és egy kíváncsi technokrata lettem.

Sajnos a hatvanas évek elején megritkultak találkozásaink, Fidél Veszprém megyébe került kántornak és ezt követően már nem találkoztunk. Többször felmerült bennem, hogy felkeressem egy kis beszélgetésre, lelki támogatásra vágyva különösen, amikor magánéleti nehézségekkel küzdöttem, de valahogy mindig csak halogattam, hiányzott belőlem a kitartás az elszántság és végül már csak a halálhíre döbbentett rá milyen könnyelműen bántam az idővel. Hanyagságom lelkiismeret furdalással jár, de emléke örökké a szívembe él, pontosan úgy, ahogyan harmincegynéhány éves korában utoljára láttam.

Hausenblasz Kató: Egyházzenész jubileuma és történetei

 

Kató nénitől hallottuk, hogy a Duna parton működött a két világháború között a Móri borozó. Az ő szavait idézzük:

 

„Azt hiszem, ott volt, ahol a MÉH, ami később, a rendszerváltozás után vegyes üzlet lett. Tudniillik a móriaknak valami csodálatos boruk volt, nagyon sok szőlő termett ott Mórban, és nagyon jól is értettek hozzá. Anasztáz atya, aki sváb ember volt, nagyon jó üzleti érzékkel rendelkezett. Azt hiszem, ott Mór környékén született, és elhatározta, hogy jó célból, hasznosítani fogják a borokat. És akkor ezt a kis helyiséget kibérelték, hoztak föl két móri sváb legényt, emlékszem, jellegzetes sváb kötényben szolgálták ki az embereket. Olyan úri közönség volt ott, hogy csuda! Nem kocsma volt, hanem intelligens emberek találkozóhelye. Megkóstolták, hogy ez móri ilyen bor, móri olyan bor, nagyon jól működött a borozó, és szépen hozott is.”

 

VI. (magyar királyként III.) Károly 1720-ban elrendelte, hogy az oszmán veszély sikeres kivédéséért és hálaadásként Istennek a háború szerencsés befejezéséért, vezessék be Bécsben a negyven órás imát a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Vánosy Ferenc budai polgármester 1733-ban megjelent város leírása szerint ezek az imaórák Buda városában is szokásba jöttek. A kapucinusok a Vízivárosban pünkösdkor tartottak szentségimádást a hívek számára. Ez három napig tartott, és a harmadik nap estéjén ünnepélyes körmenettel ért véget. Ez lehetett az eredete a templomunkban hosszú évek óta megtartott pünkösdi virrasztásnak? Nem tudjuk biztosan. Csak azt tudjuk, hogy még a régi nagy öregek sem tudják megmondani ennek a szép szokásnak az eredetét. Egy kedves hívőnk, Hausenblasz Kató néni (1923-2014) elmondása szerint a nagymamája mesélte, hogy ő és a családja már kislány korában is (19. század vége) mindig itt várták a Szentlelket. Kocsival jöttek Újlakról, de mások is érkeztek ide Buda környékéről, főleg svábok, de más vidékekről, messze falvakból is jöttek a kapucinus templomba várni a Szentlélek eljövetelét. 

Két jubileum a 40 éves 1991-ben és az  50 éves jubileum 2001-ben.

Két fotó jön ide

Budán, 2001. november 11-én családias, de nem csak családi ünnepnek volt tanúja az alsóvízivárosi kapucinus templom. Az nem tért el a megszokottól, hogy a délelőtti szentmisén, amelyet Pacsay Fidél plébános mutatott be, Hausenblasz Endréné orgonált, de a kóruson helyet foglaló alkalmi énekkar, amely a kántor hat gyermekéből, tizenegy unokájából és hét dédunokájából állt, különleges alkalmat sejtetett.

Kató néni ötven éve kántora a kapucinusok Árpád-házi Szent Erzsébet templomának. 1951-ben, negyedik gyermeke megszületése után vette át ezt a szolgálatot Fidél atyától, akit behívtak katonai szolgálatra, nyári hadgyakorlatra. Az ünnepeltet - torta, gyertyák mellett egy míves tokba foglalt orgonasípot is kapott - a plébános, a szomszédból Jánosa Domokos plébános, a képviselőtestület, barátok és természetesen a család köszöntötte. Hausenblasz Endréné a Nemzeti Zenedében tanult énekelni, majd kántorképzőt végzett. Köszöntői kiemelték, hogy olyan időben vállalt egyházi szolgálatot, amikor ez korántsem volt veszélytelen. Gyermekei mindenesetre nemcsak a templomba járásban, a hűséges egyháztagságban követték édesanyjukat, de ketten közülük a zenét választották élethivatásul. "Áldjuk az Atyát, a Fiút, a Szentlélekkel együtt" - mondja a Te Deum után Fidél atya. A jubiláns kántor az orgona akkordjával együtt énekli a választ, mint eddigi és ezutáni szolgálatának mottóját: "Dicsérjük és magasztaljuk őt mindenkor!”  

Kopcsay László: A mi Fidél atyánk

Fidél atyára emlékezni számomra megtisztelő feladat. Ha bárki megkérdezi, hogy fiatal koromban életemet kik befolyásolták, sőt, kik határozták meg, ő az elsők között van. S erre nemcsak én gondolok így, több barátom is hasonlóan vélekedne. Mert ez a baráti kör, az ő kezdeményezésére jött létre, végig kísérte életünket, s a mai napig is gazdagít mindannyiunkat. Megöregedtünk, sajnos találkozásaink sokszor fájdalmasok, hiszen, egyre gyakrabban, egy-egy társunktól kell búcsúznunk, akikkel rengeteg közös emlék és élmény köt össze. 

A visszaemlékezésre készülve elolvastam Fidél atya öccse által írt életrajzot, akit személyesen is ismerek még Zalaapátiból, s kissé hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Az írás szerint mindössze két év volt, amit a Vizivárosban papként dolgozott a bátyja, s ez számomra hihetetlennek tűnt. Valóban csak ennyi? S rendezve az emlékeket, bebizonyosodott, hogy tényleg ilyen nyúlfarknyi idő volt csak, amit együtt töltöttünk. Ő, a lelkes, végre hivatását végezhető tisztelendő atya, s mi, tizenéves gyerekek, akik csüngtünk rajta, s lestük minden szavát. 

Ahhoz, hogy az azóta felnövekvő generációk is megérthessék az ő kalandos életpályáját, indokolt egy rövid korrajzzal kezdeni a visszaemlékezést. 

Sajátos helyzetben volt a katolikus Egyház Magyarországon az 1960-as években. A hírhedt Rákosi korszakot jellemző egyházüldözés már nem létezett eredeti formájában, de a helyzet mégis rengeteg feszültséget tartalmazott. A problémák gyökerét az jelentette, hogy Mindszenthy József, a magyar katolikus Egyház vezetője az 1956-os forradalom óta az amerikai nagykövetség „vendége” volt. Az épület előtt a nap 24 órájában járó motorral egy rendőrautó állt, mely azonnal letartóztatta volna a bíborost, ha megpróbálja elhagyni a védelmet biztosító objektumot. Így az Egyház nem rendelkezett legitim vezetővel, s ez meglehetősen korlátozta mozgásterét. 

A kommunista hatalom létrehozott egy külön apparátust, az Állami Egyházügyi Hivatalt, mely szabályozta és ellenőrizte az Egyház működését. Munkájuk alapfilozófiája egyszerű volt: Az Egyház működhet, de kizárólag a templomok falai között. A főbűn, melyet egy pap elkövethetett a kommunista hatalommal szemben, az ifjúsággal való foglalkozás volt. Aki ezt mégis megtette, vagy csak a veszélye fenn állt annak, hogy valaki átlépi ezt a piros vonalat, enyhébb esetben azonnali áthelyezésre, súlyosabb esetben több éves börtönbüntetésre számíthatott. Sajnos a hitüket és munkájukat komolyan gondoló papok még egy veszélynek ki voltak téve: a plébánosok jelentős része békepapként működött, vagyis valamilyen formában kollaboráltak a kommunista vezetéssel, s érdekükben állt, hogy a „jóindulatukat” hosszú távon megtartsák. Ebben a hármas szorításban, mikor az Egyház vezetői, a plébánosok és a hatalom képviselői egyaránt gátolták a papoknak a fiatalokkal való foglalkozást, valóban hősiesség kellett ahhoz, hogy ezt valaki vállalja, hiszen abban a biztos tudatban tehette ezt, hogy bármely pillanatban utoléri őt az elnyomó rendszer, s jobb esetben mehet egy kis faluba, rosszabb esetben pedig egyenesen a börtönbe. S ez nemcsak egy veszélyforrás volt, amit esetleg el lehetett volna kerülni, ezek a papok valamennyien, így-vagy úgy, előbb vagy utóbb a hatalom áldozataivá váltak. Mindannyian, kivétel nélkül. A szerzetesrendeket a kommunisták még uralomra jutásuk évében feloszlatták, s ez a helyzet egészen a rendszerváltásig (!) változatlan maradt. A kivételt néhány középiskolát működtető tanitó rend jelentette csupán. 

Fidél atya ebben a korszakban végezte tanulmányait, s titokban szentelték pappá. Ám valódi lelkipásztori munkát, még 13 éven át nem végezhetett! Így a legkülönbözőbb fizikai munkákat volt kénytelen elvállalni, ám mikor évekkel később mesélt nekünk az itt szerzett élményeiről, tátott szájjal hallgattuk. Hangjában soha nem éreztünk keserűséget. Mikor a sok hányattatás után hivatalosan is megkezdhette papi munkáját a budai kapucinus templomban, figyelme rögtön a fiatalok felé fordult. A lányok számára az alakuló énekkar jelentette a közösség formálás lehetőségét, a fiúk számára a ministrálás. Három jól elkülöníthető korosztály hallgatott hívó szavára. A legidősebbeket már évek óta ismerte, korban ők álltak hozzá a legközelebb, az elbeszélések szerint rengeteg közös programot szerveztek. A középiskolások templomi szolgálata elsősorban az Egyházi ünnepekre összpontosult. A „kicsik”, ahová én is tartoztam, lettek a frontharcosok, akik, Fidél atya hívó szavára, a hétköznapi miséken is vállalták a közreműködést. Számunk egyre gyarapodott, a szombat délutáni ministráns foglalkozások vidám hangulata nagy vonzerőt jelentett iskolai barátaink számára. Sok egyéb jó tulajdonsága mellett Fidel atya empátia készségét érdemes kiemelni. Sok szülővel ellentétben pontosan tudta, hogy hogyan gondolkodnak a tizenéves fiatalok, értett a nyelvünkön, s ezért rajongtunk érte. Tudásunkat, hitünket nem unalmas tanórákra jellemző módon gazdagította, hanem érdekes történetekkel kötötte le figyelmünket, s mindezt közvetlen, baráti stílusban tette A Bibliai történetek mellett számos egyéb téma is terítékre került. Tisztán emlékszem, ekkor hallottam tőle például először Tamási Áron nevét. Mindemellett pontosan tudta, hogy akkoriban a fiúk érdeklődésének középpontjában a foci állt. Így távlati tervként a ministránsoknak egy saját csapat megszervezését tűzte ki célul. Ministráns versenyt szervezett, s díjként egy egységes csapatmezt ígért. 

Buzgón részt vettünk a hétköznapi Szentmiséken, s nagy izgalommal készültünk a díjátadó ünnepségre, ám itt óriási csalódás ért. Komlósi Imre plébános, Ágoston atya fogadott minket, s közölte, hogy Fidél atyát elhelyezték. A várt mezek helyett egy doboz bonbont kapott az egész társaság. Leforrázva távoztunk. 

Próbáltunk ez után is együtt maradni, de ez csak akkor valósult meg igazán, mikor Kovács László személyében új káplán érkezett, aki ugyancsak a fiatalokkal való foglalkozást tekintette papi hivatása egyik legfontosabb feladatának. Misztérium játékok szervezésével ő folytatta a megkezdett, s kényszerűen félbemaradt munkát.  

Fidél atyáról néha érkeztek csak hírek, pontos információk csak akkor jutottak el hozzánk, mikor több évi hányattatás után Zalaapátiba került. Ekkoriban már, a felnőttkor küszöbén, nyaranta kerékpártúrát szerveztünk, a Balatont kerültük még. Felmerült a lehetőség, hogy ennek keretében félidőben, mielőtt az északi partról a délire kanyarodunk, esetleg meglátogathatnánk Fidél atyát. Sikerült a címét kinyomoznunk, s először levélben kerestük meg. Hamarosan jött a válasz: szívesen lát bennünket, az éjszakát is nála tölthetjük. Az üzenet egy képeslapon érkezett, máig őrzöm valamelyik doboz aljában. Az aláírás érdekes: Fidel bácsi. – így nem kelthetett gyanút a kommunista megfigyelők számára.

Két jó barátommal a régi csapatból, Töröcskei Lacival és Farkas Istvánnal keltünk útra. Nagy szeretettel fogadtak, akkor már Fidél atya szülei is ott laktak. A közös emlékek felidézése mellett a kismotor jelentett számunkra nagy élményt, amit azon melegében ki is próbálhattunk. Másnap reggel útravaló csomag várt minket, mely vékony pénztárcájú fiatalokként ugyancsak nagy örömet okozott nekünk. A látogatásunkat még két-három alkalommal megismételtük hasonló programmal: baráti beszélgetés, mise látogatás, séta a faluban. Mindannyiszor szerető családi légkörben fogadtak bennünket. 

Aztán életünk új szakaszba lépett, katonaság, majd családalapítás, hamarosan gyerekek, s ezzel együtt családi nyaralások, a kerékpárutak egy időre feledésbe merültek. Ám a Balaton kerülő túrák ma is fiatalságom legszebb emlékei között élnek, s ennek minden alkalommal szerves része volt a zalaapáti látogatás. 

Néhány évtized múlva találkoztunk újra a Vizivárosban a kapucinus templomban. Egy emlékezetes betlehemi játék erejéig újra összejöttünk, természetesen erről is készült fénykép az egykori fiatalok gyűrűjének közepén áll rajta Fidél atya. 

A következő emlékem már a temetést idézi. Ministránsként barátaimmal részt vettünk a templomban a szentmisén, majd a máriabesnyői búcsúztatón. Csodálattal néztük a hatalmas fenyőfákat, tudtuk, hogy ezt jó néhány évtizeddel ezelőtt ő ültette.  

Kevés embernek kell életében ennyi nehézséggel megküzdenie, szembenéznie. Azt mondjuk, kalandos élete volt, ez igaz ugyan, de valójában ez szenvedésekkel, megaláztatásokkal teli élet volt. Mégis hite erős volt, segített mindezt elviselni, sőt derűjét is a végsőkig megtartotta, mely példaként szolgált sokak számára. Mindig szeretettel és hálával emlékszünk rá.

Pacsai Norbert: Derűmorzsák 

Az 1948-as év még táplált némi reményt, hogy a köztársasággá minősített hazánkban demokratikus lesz a politikai berendezkedés, bár az egyházi iskolák államosítása, és a Mindszenty bíboros személye körüli hisztériakeltés már baljós jeleket vetített előre, de még működtek a szerzetesrendek, és egész Egyházunkban elementáris erővel ható “Mária év” volt. Édesapánk még a csonka Bihar vármegye árvaszéki elnöke volt Berettyóújfaluban, és a Kós Károly stílusában felépített Tisztviselő-telepen laktunk. Idej érkezett nyári szabadságára az örökfogadalomra készülő kapucinus papnövendék Fidél testvér, a család legidősebb gyermeke. Természetesen mezítlábasan saruban, csuhában és tonzúrás fejjel. A tonzúrát a II. Vatikáni Zsinat eltörölte, pedig a szimbolikája nagyon kifejező. Az ókori Rómában a rabszolgák fejtetejét borotválták ki, hogy ha megszöknek, könnyen felismerhessék őket. A szerzetesek ezt a külsőséget töltötték meg spirituális tartalommal: az Úr szolgálatába szegődött rabszolgáknak tekintik magukat. Ekkor alig múltam még négyéves. Egy húszhónapos koráig szoptatott, és az élelmiszer-választék egyhangúsága miatt puliszkán tartott kis „vasgyúró” voltam. A nálam tizennyolc évvel idősebb bátynak nagyon tetszettem, mert a csuklásig csiklandozni lehetett, sőt a többlet hájjal rendelkező testrészeimbe nagyokat lehetett csípni. Ezekben a lehetőségekben élte ki bátyám a testvéri szeretetet, vagyis folyamatos célpontjává váltam. Egy ilyen testvéri szeretettel átitatott támadás utáni kimerültségemben Édesanyámhoz menekültem a konyhába, és elbújtam a köténye alá. A helyzetet Édesanyánk nem értvén kíváncsiskodott, hogy mi a baj. Könnyek között panaszoltam el: bánt Szent Antal! Addig ugyanis ilyen megjelenésű személyt nem ismertem, csak a templomunkban a Kisjézust karján tartó Páduai Szentet. 

A baljós történelmi jelek hamarosan valósággá váltak. Édesapánkat „klerikális” viselkedése miatt az állásából elküldték, segédmunkás lett, és a megözvegyült nagyváradi Nagymamával, valamint – mert Nővérünk férjével tüdőszanatóriumba került – még két kisunokával (az egyik csecsemő) kiegészülve kényszerlakhelyre telepítettek bennünket lelkes bolsevisták. Egy tizenöt holdas gazdaembert családjával kiraktak a fészerbe, minket meg a földes-nádfedeles kicsi házába bezsúfoltak. Nagymama kapta a kisebbik szobát, mi meg többiek megszálltuk az utcai „tisztaszobát”. A konyhában az átlósan kifeszített spárgát díszítő pelenkaerdő adta meg az alaphangulatot.

A szakácskönyv író nagynénénk – Horváth Ilona (Ilu) – magányos lévén, minden Karácsonyát velünk ünnepelte, mert a széles rokoni körben a mi családunk volt a legnépesebb. Mindig két hatalmas bőrönddel érkezett, mert a nálunk töltött napokban élte ki sütés-főzési szenvedélyét, és személyes holmiján kívül ahhoz is szállította a nyersanyagot. 1953 Karácsonyát igen nagy családi létszámmal ünnepeltük, mert Fidél bátyánkat a Földtani Intézet valamilyen munkára Debrecenbe küldte, tehát kínálta a helyzet, hogy ő is velünk karácsonyozzon – plébánosunk legnagyobb örömére – mert a berettyószentmártoni szolgálatot átruházhatta Fidélre. Nagynénénk elé az esti vonathoz a két bátyánk ment ki bőröndöt cipelni: Fidél és Ágoston. Goromba, hóförgeteges idő volt. Fidél szerencsére kucsmában érkezett, de Ágostonnak nem volt becsületes téli sapkája, ezért a fejére húzta a Nagyanyánk kötötte vastag sísapkát, amiből csak a szeme látszódott ki, de hogy divatos legyen, még erre feltette Édesapánk ünneplő kalapját.

Édesapánknak két kalapja volt: egy nagyon használt, az elülső csúcsnál már lyukas, szürke és egy kikímélt, újszerű, ünnepi fekete. Utóbbi fejfedőt csak ünnepnapokon és csak templomba járáskor viselte. Ezen a nevezetes estén a két fiú a cipekedéstől leizzadva érkezett haza nagynénénk kíséretében, dacolva a hófúvással. A házba lépve derült ki a rettenetes valóság: az ünneplő kalap nem volt az Ágoston fején. Hazafelé a sötét estében a viharos szél valahol lefújta fejéről a nagy becsben tartott kalapot, és egyikőjük sem vette észre. A két fiú visszarohant az állomásig, de hiábavalónak bizonyult a fennhangon mondott imádság, a kalapnak már valahol új gazdája örvendezett. Nagy volt az izgalom, hogy Édesapánk hogyan veszi tudomásul a váratlan veszteséget. Mindig félórával előbb érkezett a Szentmisékre, mert ennyi idő kellett neki a Krisztussal való személyes találkozás lelki felkészüléséhez. Édesanyánk ezután kezdte öltöztetni a tömeget, és terelni a templom irányába. Szentesténket beárnyékolta, hogy az éjféli Szentmise előtt jön el az igazság pillanata. Úgy is volt. Indulás előtt Édesanyánk megkapta a felszólítást: “Mama, kérem a kalapot!” Édesanyánk, más választása nem lévén hozta a lyukas szürkét. “Nem ezt, hanem az ünnepit!” – hangzott az újabb és csodálkozó felszólítás. Édesanyánk a lehető legszeretetteljesebb hangon folytatta a párbeszédet: – “Az ünneplő kalap elveszett.” “Ki vesztette el?” – szigorodott meg Édesapánk hangja. “Fidél!” – válaszolt határozott hangon Édesanyánk. Dermesztő volt a csend. De nem tört ki a vihar, mert Édesapánk megköszörülte a torkát, fejére tette a lyukas kalapját, és szó nélkül elindult a templomba.

  Nagyon szerény a teológiai műveltségem, mégis tudom, hogy Édesanyánknak a szeretet légkörét megőrző művelete nem hogy bűn lett volna, de azon még a Boldogságos Szűz is mosolygott. Meg a történet azt is megmutatta, hogy egy Édesapa milyen értékes helyen hordozza szívében pap fiát. Bátyánk azzal igyekezett Édesanyánknak segíteni, hogy a nyári vakációkban hetekre magához vett, gondoskodott a szórakoztatásomról, felöltöztetett, és nevelt is. Tanított tarokkozni, vitt túrázni, bevezetett a térkép és az iránytű használatának a rejtelmeibe. Megmutatta hogyan segítenek a turistajelzések a tájékozódásban. Így jutottam el egy alkalommal ministránsai társaságában a gyönyörűséges Prédikálószékre is. Akkor éppen sekrestyés volt, amikor a nyaralásom csúcsélménye következett: elvitt szórakozni a Vidámparkba. Nagyon sajnálom a mai digitális kütyükön felnövő nemzedéket, hogy kimarad életükből az ott megtalált élmények hangulata. Bódék sorakoztak, ahol próbára tehettük ügyességünket, bátorságunkat, fizikai erőnket. A hullám- és a szellemvasút csak ráadás volt a megszerezhető jutalmakra. Lehetett nyerni ceruzát, kámforos ízű édességet, a bocskorszíjat, és lufit tucatszám. Az említett bódéknak gazdájuk volt, akik az ötven filléres próbatételekre kiabálva agitáltak. Valószínűleg bevételarányos volt a jutalékuk. Az egyik bódénál nagyon ügyesnek kellett lenni. Üres konzerves dobozokat raktak egymásra csúcsosan. Ezt kellett úgy öt-hat méterről ökölnyi rongylabdával eltalálni. Páros volt a játék. Egy forintért ketten kaptak öt-öt labdát. Aki több dobozt vert le a célbadobásokkal, az nyert, ő kapta a jutalmat. Ennek a bódénak a kezelője minket vett célba. Látva a kis rövidnadrágos falusi gyermek elragadtatását, odakiáltott felénk: – “Kisfiú!  Hívd ki Apukádat versenyre!” Felpillantottam Fidélre, és láttam, hogy széles mosollyal ünnepli a tévedést. A versenyt  ő nyerte, de a jutalom bocskorszíjat én rágtam el.

Fidél Bátyónk tizennyolc évvel volt idősebb nálam. A keresztelésemen már reverendában segédkezett. Későbbi sorsom alakulásában is gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy a Gondviselésnek milyen sok hálával tartozom, mert bár a testvérek közül egyedül Neki nem volt vér szerinti családja, mégis a népes famíliának egész életében – még kolostori időszakaiban is – ő volt a központja. Amikor Fidél Kisgörbőn volt káplán, mi a nagyalásonyi Táncsics Termelőszövetkezet egyik üzemegységében – Vid nevű falucskában – laktunk. Ennek a tsz-nek voltam az üzemgazdásza. 1967. április 26-án megszületett Ambrus fiunk. Bátyánk a hírt nagy-nagy örömmel fogadta: „Na végre! Nem kell lefordítani a családi címert!” Az nyilvánvaló volt, hogy az új „címermadarat” ő fogja megkeresztelni. Fidél gyönyörű májusi időben érkezett meg veterán Pannóniáján. Feltűnő volt, hogy sokkal nagyobb a hátizsákja, mint általában. Az örömteli fogadtatás után megszemlélte az újszülöttet, majd késedelem nélkül bemosakodott, kötényt kötött és megszállta a konyhát. Kicsomagolta a hátizsák tartalmát: a leveshez szükséges és már előkészített zöldségeket, fűszereket és a nagy kincsnek számító karajt meg tarját, mert falucskánktól a legközelebbi húsbolt húsz kilométerre volt. A megfelelő műveletek elvégzése után feltette főni a zellertől illatos húslevest, és nekilátott a rántani való hússzeletek panírozásához: a tarját bécsiesen, a karajt párizsi módra. Amikor ezzel végzett, félre húzta a levest, kezet mosott és levette a kötényt. “Most átmegyünk a templomba!” – hangzott a felszólítás, és az előszoba ablakpárkányáról felvéve a templomkulcsot, már indult is.

  Mire mi hármasban átértünk – mert az alig egyéves Ildikó leányunk szárazdajkaságban volt az abádszalóki Nagyszülőknél – a templom fényárban úszott, és Fidél a szertartáshoz beöltözve a Főoltárnál várt. Máig hatóan lélekemelő liturgián keresztelte meg Ambrus Jánost, sőt felkente még „birkózónak” is, és megáldott bennünket. Hazatérve ismét kezet mosott, és befejezte a konyhai műveleteket. Nekünk annyi dolgunk volt, hogy megterítsük az asztalt, amelyre bátyánk csodálatos ünnepi ebédet varázsolt friss petrezselyem zöldjével meghintett főttrizs-körettel és uborkasalátával kiegészítve. Ezt koronázta meg a hátizsákból előkerülő, és fonott üvegben utaztatott somlói furmint. Fidél csak másnap reggel ment vissza szolgálati helyére, így egy éjfélbe nyúló szépséges estét töltöttünk együtt anekdotázással, családi események felidézésével és a váradi, Horváth-házbeli gazdag dalkincsből merített nótázással. Nem tudhatjuk, de nagyon valószínű: a világ történetében nem gyakori esemény, hogy a keresztelő pap főzi az ünnepi ebédet. Azt már tudjuk, hogy a Szentlélek gazdag kegyelmi tárának páratlan ajándéka a paptestvér, különösen egy olyan, a cselekvő szeretet eszközeit életformaként gyakorló, és kapucinus lelkülettel felruházott személyiség, mint Fidél.

Az 1970-es évek közepén még nagyon erős volt az Egyházunkat megsemmisíteni szándékozó erők kíméletlen tevékenysége. A Veszprémi Egyházmegyében 1975 nagyböjti idején egy olyan esemény adott alkalmat egyházellenes beavatkozásra, amit a lelkes, de meggondolatlan harmadik éves kispapok idéztek elő. Az történt, hogy a Szabad Európa Rádióban elhangzott egyik Mindszenty-beszédet a teológusok magnetofonra felvették, majd többtucat példányban legépelték, és az ünnepi Szentmiséről a bazilikából távozó tömegben szétosztották. A Szentbeszéd tartalmától függetlenül az Állami Egyházügyi Hivatal hatalmas botrányt csapott azzal a követeléssel, hogy az egész évfolyamot zárják ki a Hittudományi Főiskoláról. A kizárás megtörtént, de Paskai László püspök úrnak a Szentlélek súgott egy megoldást, amiről később kiderült, hogy jól bevált. Püspök úr az Egyházmegyéjében felkereste titokban az általa megbízhatónak tartott papjait azzal a kéréssel, hogy átmenetileg egy-egy kispapot fogadjanak be plébániájukra „szárazkáplánnak”. Így jutott Zalaapátiban Fidél bátyánknak a később családtagunkká váló Somlai Péter (1951-2018), akinek felszentelt szerpapként ugyanitt lett majd az első kápláni munkahelye. A tehetséges és nagyon gyakorlatias kispap kitűnő munkatársa lett Bátyónak a templomban, a ministránsok és a hittanosok között, de a plébánia körül is. Még ebben az évben egy békepapi delegációnak tanulmányutat szervezett az Állami Egyházügyi Hivatal, a Szovjetunióban működő vallásszabadság és gazdasági virágzás tanulmányozására. A tagok úgy döntöttek, hogy lengyel nyelvtudása okán felkérik a mozgalmon kívüli Pacsay Fidélt tolmácsnak. Megkeresésükre Bátyó úgy válaszolt, hogy csak akkor vállalja az utat, ha Somlai Pétert is magával viheti. Jó sejtése volt, mert ennek a Szovjetunióbeli tanulmányútnak döntő szerepe volt abban, hogy Somlai Pétert a következő tanévben visszavették a Teológiára, hiszen a tisztelendő úr láthatta, hogy a jövőbe egyetlen út vezet, és az a lenini út, akár mit is mond Mindszenty kiérdemesült érsek-bíboros úr.

A tanulmányúton a tolmács remekül bevált, maradéktalanul kiszolgálta a kéréseket. Egy epizód mégis megérdemli, hogy a derűmorzsák között tartsuk számon. Kijevben a legelőkelőbb hotelben szállásolták el a küldöttséget. Bátyánknak már a folyosón feltűnt, hogy az egyik takarítónő nagyon nyomul utána. Azt gondolta, hogy beépített ember, vagy provokátor. Gyanúja tovább erősödött, mert a takarítónő a szobájába is követte. Amikor a hölgy becsukta az ajtót, az összehajtogatott porrongyot a villanykapcsoló melletti szellőző nyílás rácsára szorította, és súgva kérdezte: – “Van neked feleséged?” “Nincs!” – hangzott a szintén suttogott válasz. “Miért nincs?” – kíváncsiskodott tovább a hölgy. “Mert pap vagyok.” – szólt a válasz. “Milyen pap?” – hangzott az újabb kérdés. “Katolikus természetesen”. – felelte bátyánk. “Akkor adj nekem egy rózsafűzért!” – szólt a kérés. A takarítónő aznap három rózsafűzérrel meggazdagodva tért haza munkahelyéről, tanulságot szolgáltatva nekünk kishitűeknek, hogy a jövőbe vezető utunkon mindenütt a Világban a Rózsafűzér Királynője kísér bennünket, mégpedig anyai szeretettel és kézenfogva.

A szerzetesrendek működését 1989-ben nagy csendben újra engedélyezték, ezzel a budai Fő utcai Árpád-házi Szent Erzsébet plébániát ismét hivatalosan a kapucinusok működtették, és a rendházat is visszakapták. Fidél testvérünk (frater familiaris) előbb Máriabesnyőn a noviciusok magisztere, majd Budán az alsóvízvárosi kapucinus templom plébánosa, egyben a rendház gvárdiánja (házfönöke) lett. Az üres kolostor hasznosítására általános iskolát szervezett az épületben, amit a Bencések működtettek. A nyári vakációit nálunk – Abádszalókon – töltötte, miközben aktívan levelezett, és rendi tárgyalásokra utazott, rendszerint külföldre. Az évnek ez az időszaka egybeesett a hét unokánk itteni nyaralásával, mert ők a két családból jóformán csak ilyenkor találkoztak. A házban ekkor tízen laktunk, amit mindenki nagyon élvezett. Bátyó a pihenés idejére a padlásszobában tökéletesen elszigetelhette magát, tehát akkor kapcsolódott be a közösségi életbe, és akkor vonult vissza, amikor akart. A nagy udvaron egy hat méter átmérőjű pancsoló, és egy kártyacsaták helyszínéül szolgáló nyitott sátor állt. Utóbbi látogatottsága hatalmas volt, mert nálunk akkor vált ismerté az Uno nevű, túl nagy szellemi erőt nem igénylő kártyajáték. Addig csak a magyar kártyát ismertük. A napirendhez még egy epizód tartozott: reggel nyolckor Bátyónk szobájába felvittem egy erős presszókávét, amit lekísértünk egy becsületes korty papramorgóval, azaz törkölyből párolt pálinkával. Ezután ő még fal felé fordulva aludt egy órácskát, majd learaszolt a kilenc órai reggelihez a teraszra, ahol az unokák nagy ovációval fogadták. A reggeli közös pálinkázás miatt nem autózhattunk, ezért Bátyó minden nap este hatkor misézett, mert ő még a régi kánon szerinti naponta kötelező misemondáshoz ragaszkodott, meg addigra elmúlt az alkohol hatása is. A Szentmiséről hazaérkezve únó! felkiáltással szállt ki az autóból, minek következtében minden bokorból előugrott egy-egy unoka, és rohantak a sátor felé, ahol a kártyaasztalnál Bátyónak is helyet szorítottak. Ott aztán ment az öldöklő kártyacsata vacsoráig, meg aztán vacsora után is végkimerülésig. Legnagyobb unokánk – Rita – már elsőáldozó is volt, ezért a Bátyónk napi misézése működtette a fantáziáját. Faggatta a Nagymamáját: – “Ki van ilyenkor a templomban?” “Bátyó és Tata” (ez vagyok én). – válaszolt a Nagymama. “Úgy misézik Bátyó, hogy üres a templom?” – hangzott az újabb kíváncsiskodás. “Úgy!” – nyugtatta meg Nagymama unokáját, akin látszott, hogy erősen foglalkoztatja a helyzet, félrevonulva töpreng. Hírtelen, üdvözült arccal rohant be a konyhába a vacsorát készítő Nagymamájához, és kiáltva közölte a logikus megoldást: ‘Tudom már! Bátyó ilyenkor gyakorol!” Bátyó ezen az estén is jól megénekeltette a bandát, bizonyítva azt, hogy pedagógiai lelkületének egyéb területén sem esett ki a gyakorlatból.

Stoffán György:: A hívő magyar népért élő szerzetes

Amikor a kapucinus rend újjászerveződött és Máriabesnyőre is visszaköltözött a rend, Fidél atya (édesapám jó barátja) volt (talán) a házfőnök. Mint újságíró, meglátogattam, hogy interjút készítsek Vele. Ő körbejárta velem a templomot, az épületet és jókat beszélgettünk közben. Nem használtam a diktafont, mert minden szava bevésődött a fejembe. Majd igazi, kapucinus ebéd következett. Azt mondta Fidél atya, hogy a tiszteletemre kiadós ebédet főzetett abból amijük akkor volt: harminc tojást főzetett meg, amit remek körettel, újhagymával fogyasztottunk el a refektóriumban (a konyhában). Ilyen fensége ebédem sem azelőtt, sem azóta nem volt. Együtt ebédelhettem a kapucinus barátokkal, és az ebéd után együtt imádkozhattam Velük az oratóriumban... Később többször voltam a Fő utcában is szentmisén... Fidél atya csodálatra méltó, példamutató, rendjéért és a hívő magyar népért élő szerzetes volt. Áldott legyen az emléke! 

Szabó Ferenc: “Megtanított ministrálni a főtemplomban”

Abban az időben Fidél kispap, kapucinus szerzetes, még nincs 20 éves, Budapesten egyetemista. A 15 éves Szabó Ferenc (életrajza külön bemutatva) gimnazista, a jóbarát, a fogékony kisember, aki a vakációban találkozik a háborúból Nagyváradról menekült Pacsay családdal, a ősök földjére megérkezett nagycsaláddal. A kis Szabó Feri, Ágoston barátja, azokról az időkre így emlékezik, idézet, a “Szabó Ferenc SJ hivatásának története” című írásból:

“1946. tavasz, Zalaegerszeg, III. gimnázium: Nagy hatást tett rám osztálytársam, Pacsay Ágoston, akinek kapucinus növendék bátyja, Fidél pár napig ott vakációzott. Rövid ideig náluk laktam. Megtanított ministrálni a főtemplomban, Mindszenty volt templomában. Megláttam náluk, a szekrény tetején Gyenis András SJ köteteit, a Jezsuita arcéleket, s bele is lapoztam az egyik kötetbe.”

1946-ban Szabó Ferenc a III. -os gimnazista életre szóló útravalót kapott a Pacsay családtól, Ágostontól és Fidéltől. Akkor még nem tudta, hogy a Jóisten hívására éveken át készül a hivatására, és azt sem, hogy jezsuita szerzetes atyaként fog szolgálni, és azt sem, hogy 2016-ban majd megírja a jezsuita Arcélek könyvsorozatban a saját életét.

Szalai Jeremiás: Felejthetetlen három év a Tapolcai Plébánián

 

1982 augusztus elején ő, mint plébános, én pedig káplánként kerültünk a tapolcai plébániára. Két misézőhelyünk volt, a Nagyboldogasszony templom és a temető kápolna. A templomban mindennap reggel és este is voltak szentmisék. A temető kápolnában pedig vasárnaponként, illetve temetések alkalmával. Sok hittanos gyermekkel foglalkoztunk - akkor még nem lehetett az iskolába bemennünk - így a templomi oratóriumban és a sekrestyében tartottuk az órákat. Fidél atya a bérmálkozásra készülőkkel foglalkozott. Felnőtteknek pedig biblia órákat tartott. Én pedig a többi iskoláskorú hittanossal, elsőáldozásra készülőkkel és a felnőtt ifjúsággal. Fidél atyában egy nagyon buzgó és lelkiismeretes papot ismertem meg. Annak ellenére, hogy rendkívüli tudású, több nyelven beszélő, kiváló képességű pap és kapucinus szerzetes volt egyenrangú munkatársának tekintett, akitől nagyon sokat tanultam.  Szívügye volt a liturgia, a szentmise méltó ünneplése. Ha nem volt kántor, szívesen orgonált szentmisén, litánián is. Sőt a környékről szívesen oktatta a leendő kántorokat is. Az oltár, a gyertyák, gyertyatartók, oltárterítők, kelyhek, kancsók és a liturgikus eszközök, virágvázák tisztaságára kényes volt. Nem tűrte a hanyagságot! Többször mondta: a Legfőbb Úrnak, a Hatalmas Istennek szolgálunk, hanyagul, fél szívvel ezt nem tehetjük! Közvetlen ember volt. Sokat „mesélt” pontosabban beszélt életének változatos eseményeiről, családjáról. Biblia-ismerete, teológiai végzettsége, tudása elismerést váltott ki paptársai és ismerősei körében. Ugyanígy általános műveltsége, történelmi tájékozottsága szintén lenyűgöző volt számunkra. Vasárnaponként nagy figyelemmel hallgattuk prédikációit. Ha több misét mondott aznap, kétszer sohasem mondta el ugyanazt a prédikációt. Minden alkalommal más és más szentbeszédet tartott. Mivel az volt a gyakorlat, a szentmisék alatt gyóntattunk, ha ő mondta a szentmisét én, ha én miséztem ő ült a gyóntatószékben. Igy többször volt alkalmam hallgatni tartalmas és szép prédikációit. Sok zarándokutat szervezett híveinek, így pl. Rómába is több alkalommal. 1983-ban így jutottam el én is első alkalommal Rómába. A Szent Péter Bazilikához reverendában, magyar zászlót lengetve vonultunk a tapolcai hívekkel a pápai kihallgatásra. Szent II. János Pál pápát ekkor láthattam egészen közelről.Mindenkinek nagy lelki élmény volt ez a szép római zarándoklat. Szüleit mindig nagy szeretettel vette körül, gondoskodott róluk. Volt házvezetés a plébánián, atyai szeretettel törődött káplánjaival is, így velem is. Nem egyszer kezébe vette a főzőkanalat és nagyon finom ételeket készített. Behívta ebédre a kántorkodó és besegítő szalézi atyát is, akit csak így hívtunk, Imre atya, illetve Pater! Előfordult, hogy egy kallódó ministránst, akinek a szülei elváltak, mit sem törődtek vele, látva, hogy az udvaron az éppen potyogó diókat szedegette és eszegette, hogy éhségét csillapítsa, behívta és megebédeltette. Nagylelkű és imádságos életű pap volt. Jótékonykodott, gondja volt a betegekre, szegényekre. A plébánia, mint igazi otthon, olyan volt számomra. Nyaranta testvéröccse Norbert és kedves felesége Marika, tanárok lévén a szünidőt a tapolcai plébánián töltötték és a házvezetőnőt Erzsikét helyettesítve, nemcsak Fidél atyának és szüleinek, de nekem is segítőim, igazi szívélyes baráti kedves jótevőim voltak, akikkel azóta is tartom a baráti bensőséges kapcsolatot. Fidél atya hétfőnként szabadnapot biztosított, mint káplánjának, hogy hazautazhassam a szüleimhez Külsővatra és időnként találkozni tudjak a testvéreimmel is. Nagy családból jöttem, 6-an vagyunk testvérek, amit ő, mint szintén sok gyermekes család gyermeke jól tudott tolerálni. Segített és támogatott. Mindössze 3 évet tölthettem vele, mivel 1985-ben Szendi József püspök atya Veszprémbe a Regina Mundi plébániára helyezett, ahol a későbbi győri püspök Dr. Pápai Lajos lett a plébánosom. Hálatelt szívvel gondolok jó Fidél Atyára, hiszem, hogy ő már hívatását, földi pályafutását befejezve a Mesterrel, Jézussal örvendezik a mennyei boldogságnak!

Szelesteiné Pacsai Ildikó: Sorsunk összefonódott

Fidél atya nekem Bátyó, az igazi NAGY BÁTYÓ. Édesapám nagyobbik bátyja volt. Mindig így hallottam őt emlegetni a családban. Első találkozásunk az Alföldről hazafelé menet történt a Fő utcai kapucinus templomban. Ekkor 1966 április 13.-án megkeresztelt majd pár óra a telefon üzenetet, hogy el kell hagynia Budapestet.

A első emlékeim róla már Zalaapátihoz kötődnek. Tanítási szünetekben hozzá mentünk meglátogatni nagyszüleimet mivel ő gondoskodott róluk. Ezek a találkozásaink felejthetetlenek. Itt ismerkedtem hitemmel vallásommal. Tőle tanultuk öcsémmel a katolikus alapokat mivel Abádszalókon nem járhattunk a hetvenes években hittanra. Mai napig tudom azt a négy sort Árpád-házi Szent Kingáról, amit ő írt nekem, hogy bérmáláskor Paskai püspök úr, ha kérdezi el tudjam mondani. Visszagondolva szinte hihetetlen, hogy 1980-ban annyian bérmálkoztunk Apátiban, hogy mi lányok már kinn álltunk a templom előtt. Nekünk lányoknak is megengedte, hogy ministráljunk. Kék stólát varratott nekünk a fehér ruha tetejére. A templom előterében ültünk vártuk a misére érkezőket. Ott tehették be a perselypénzt a hívek és azt is megkérdeztük, hogy ki fog áldozni, mert felajánláskor az ostyát együtt vittük fel az oltárhoz. Bátyó így oldotta meg ezzel, hogy ne kelljen mise alatt a pénzzel bíbelődni. Emlékszem a harangozásokra, ahogy lóghattunk a kötélen és az orgonálásokra, ahol mi gyerekek fújtathattunk neki. Élmény volt vele betrabantozni Keszthelyre vásárolni és fagylaltozni. Tudta, hogy mivel lehet nekünk örömet szerezni.

Tapolcán a fantasztikus legalább 20m2 -es betlehemre emlékszem, amit egy öreg atya vagy laikus testvér készített, aki sekrestyénként dolgozott Bátyóval. Ebben mindenféle állat szerepelt és még a moszkvai olimpiai medve is. Ezen ő csak mosolygott. Felejthetetlenek voltak ott a disznótorok és a rétessütések. Jó volt, hogy együtt lehetett a nagy családunk. Sokat nevettünk és hallgattuk Bátyó fantasztikus sztorijait. S utána beülhettünk Jeremiás atyához és jót beszélgethettünk a világ állásáról.

Ekkor 1984 tavaszán a szüleim kérték, hogy hozzon nekem egy kis aranykeresztet érettségire San Marinóból. Ekkoriban kezdett zarándoklatokat vezetni Rómába. Vett is egy négycentis keresztet, ami az ő kezében kicsinek tűnt, de a nyakamban azóta is elég feltűnő. Örök emlék velem van mindig.

Közben leérettségiztem s Szegedre kezdtem járni gyógyszerészkarra. Bátyókát pedig Keszthelyre helyezték plébánosnak a Fő téri Magyarok Nagyasszonya templomba. Nekem négyhetes nyári gyakorlatra kellett mennem és kitaláltam, hogy nem otthon Szalókon dolgozom a kicsiny patikában, hanem inkább Keszthelyen a Fő téri patikában végzem gyakorlatomat. Itt többet tapasztalhattam a gyógyszerészi munkából és nem mellesleg strandolhattam, biciklizhettem, sokat olvashattam és esténként enyém volt Bátyó. Sport am Montag ment a TV-ben, de mi mindenféléről beszélgettünk. Lenyűgöző volt a tudása. Főként a nyelvtudását irigyeltem mivel ebből nekem nem jutott. Úgy emlékszem kilenc nyelven beszélt és tizenegyen olvasott. Mesélte, hogy mivel olaszul és franciául is tud ezért most a spanyol rádiót hallgatja és már egészen jól megérti. Ekkor tanultam tőle lecsót főzni. Azóta is úgy készítem. A következő nyáron is nála laktam a gyakorlat alatt és művelődtem mellette. Sok olvasmányt ajánlott.

1986 július 14.-én ő mutatott be leendő férjemnek Péternek, akit nővére Ágnes beszélt rá, hogy  eljöjjön segíteni a plébániára. Itt lelkes fiatalok vették körül nagybátyámat és éppen felújítani készültek az alagsorban egy helyiséget, ahol együtt tudnának lenni. Ekkoriban már nagyon sokan jártak a hittanóráira, ahol magával ragadóan beszélt az ószövetségről és az evangéliumokról is. Emlékszem arra a magyarázatára, hogy az irgalmas szamaritánus előtt miért és milyen szabályoknak megfelelni akarva nem nyúltak a sérült beteg emberhez a többiek. De arra a sok növényre állatra és ételre is emlékszem, amikről az ószövetség kapcsán magyarázott, hogy megértsük, mit miért tettek akkoriban.

Augusztusban ekkor voltam vele először Czestochowai zarándoklaton Lengyelországban. Lelkileg nehéz lehetett ez neki mert éppen haldokló édesanyját kellett itt hagynia. De jó kezekben hagyta és így sokat imádkozhattunk nagymamámért útközben. Az utazás fantasztikus volt. Mindent elmesélt. Lengyelül énekeltünk úgy, hogy fonetikusan leírta nekünk a szöveget. Így könnyeket csalhattunk vendéglátóink szemébe. Érződött, hogy nagyon szereti a lengyeleket.

Leállamvizsgáztam, majd 1989 április 2.-án ő volt az esküvőnk fő tanúja, mivel szinte minden esketéskor elmagyarázta, hogy itt mindenki tanú, s az ifjú pár egymásnak szolgáltatja ki a szentséget. Ekkor borotválkozott utoljára, mivel nagy, nagy örömére készült vissza a kapucinus rendbe. Sokat mesélt a régi dolgokról a rendtársakról. Mesélt Pió atyáról is többször. Könyvet is kaptam az életéről tőle.

Az én életem ekkortól a munkával és a családalapítással telt. Ő pedig messzebb szervezte a kapucinusrend életét. Legközelebb 1990 március végén találkoztunk, amikor is Rita nagylányunkat megkeresztelte a máriabesnyői kapucinus templom altemplomában. Természetesen ekkor is tartott egy kis hittanórát. Ez a birkózóvá avatástól a királynővé válásig tartott. Nagy boldogság nekem, hogy ezen alkalmakat családi barátunk felvette és középső lányom nemrég digitalizálta is. Örök emlék.

A következő években úgy alakult, hogy ahol Bátyó volt oda vittük gyermekeinket keresztelőre. Így Kristóf fiunkat 1992 augusztus végén a Fő utcai kapucinus templomban, majd Flóra lányunkat 1995. szeptember végén szintén itt keresztelte. Ott találkozhattunk a nagyobb családunkkal. Agapéra a plébánián gyűltünk össze. S Bátyó sokat mesélt. A kilencvenes évek végén itt átutazóban köszöntünk be hozzá és mutattuk meg növekvő gyermekeinket. Nyaranta pedig Szalókon találkoztunk, ahol szüleimnél pihent. Ott gyermekeink is élvezhették társaságát és a „vérre” menő unó partikat.

2000 karácsonyán öcsém még elhozta legkisebb Kata lányunk keresztelőjére Keszthelyre. Szép emlék, hogy tele volt a templom. Sokan örültek, hogy láthatják és gratuláltak az aranymiséje alkalmából. Ekkor járt utoljára Keszthelyen. És így záródott a mi körünk a Fő téri templomból az esküvőnktől a legkisebb gyermekünk keresztelőjéig. Ezután már „a máltai szoba”-ban találkoztunk, ahol még mindig ő adott nekünk apróságokat. Osztotta szét amije csak volt, ajándékozott.

2003 őszén fejeztük be otthonunk építését Cserszegtomajon. Halála után nagyon begyorsultak az események, így földi születésnapján be is költözhettünk. Egy kisebb baleset miatt elkéstünk a gyászmiséjéről. A nagy veszteséget csak később apránként fogtam fel.

Említésre méltó még, hogy 2007 telén vetélkedtem a tv-ben és a végső rész kérdéseitől függött a nyeremény mértéke. Jessze vesszejéről kérdeztek és én még Bátyóka betlehemes játékából emlékeztem, hogy ez Dávid királyra és Jézusra utal. Így segített halála után életem első autójához Bátyó.

Tavaly október végén volt egy nagy biciklis balesetem. Műtétre viszont csak Bátyó földi születésnapján került sor. Akkor is ott volt velem és segített, hogy a körülményekhez képest jól viseljem a földi szenvedést.

A szentek és a boldogok azóta is köztünk járnak és velünk élnek. A mennyből is támogatnak minket.

Nekem Bátyó a derűs hit legnagyobb példaképe. Róla az jut eszembe, hogy “Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?” És még az is, hogy „Az Úrban való örömünk a mi erősségünk.”

Vadászné Hausenblasz Katalin: “Amikor én még kissrác voltam”

 

Nehéz leírni az emlékeket, különösen akkor, ha ezek nagyon szépek, meghittek és vidámak. Súlyos korban voltunk fiatalok, az ötvenes-hatvanas években. Nekünk, gyerekeknek mégis mesésen vidám volt. Éreztük, néha tudtuk is, hogy nagy bajok vannak, én különösen, hiszen én voltam a legidősebb hat testvérem közül. Egyszer-egyszer rossz, sötét álmaink voltak, de fantáziánk egyre nőtt a sok valóságos, és az általunk kiszínezett történet hallgatásakor. Meleg, bölcsőszerű szeretet vett körül bennünket. Ez az áradó szeretet nemcsak szüleink, nagyszüleink, rokonaink ölelő szeretete volt, hanem az egész Alsóvíziváros kicsiny „falujáé” is. Összetartottak a családok, bíztak egymásban, és segítettek is, ha szükség volt rá. Meggyőződésem, hogy ez az idilli kép a kapucinus atyák nélkül nem jöhetett volna létre. Már a II. világháború idején megmutatták híveiknek, milyen az önzetlen szeretet. Bátran látogatták akár a bombázások idején, a pincékben is a családokat. Miséztek, ha kellett, temettek. Lelki segítséget nyújtottak minden rászorulónak. A háború után összetartották a családokat. Látogatták őket, közös programokat szerveztek. (A szervezés szó nem megfelelő, mert annyira természetesen jöttek létre ezek a találkozások, hogy véletlenszerűnek tűntek.) Minden hívő, és sokszor nem is hívő családot számon tartottak. Nekünk, gyerekeknek mindig boldogság volt, ha otthonunkba látogattak.

A rendek feloszlatása után sok kapucinus atya szinte az utcára került, de a környék lakói befogadták őket. Az idős atyák felváltva, különféle családoknál ebédeltek, melegedtek napközben, és zárt templomban, titokban miséztek naponta. Zárt templomban miséztek a fiatal atyák is, de ők polgári foglakozásokat kerestek maguknak a megélhetésükhöz. Két atyát bebörtönöztek. Mindketten provokáció áldozatai lettek. A kapucinusok közül hárman maradhattak a templom szolgálatában. Visszagondolva erre az időre, micsoda bizonytalanság, félelem uralkodhatott volna köztük! Elvesztették rendtársaikat, kolostorukat, és gyakorlatilag mindenüket. Én mégsem találkoztam egy szomorú, lelkileg megtört atyával sem, se az itt maradtak, se a kiűzöttek között. Emlékképek rohannak meg valahányszor rájuk gondolok – márpedig sokat gondolok rájuk. Kamill atya és Amadeus atya derűs mosolya, amikor rakoncátlan öcséim fejét simogatják huncut viselkedésük után. Ervin atya mélységes alázata, ahogy a hívek között, a templomban térdel – míg börtönbe nem került. Anasztáz atya, aki a börtönben való megpróbáltatások után gyors és hadaró beszédű lett, és néha érthetetlen. (Róla a vízivárosi asszonyok süteményt neveztek el.) József atya, aki villanyszerelőként, egyenes derékkal, felemelt fejjel jön a zárt templom felé misézni. Károly atya, csendes mosolyával, aki egy darabig sekrestyénként munkálkodott a templomban. Időnként a vidéki plébániákról fellátogattak az odakerült atyák. Bizony ezek ünnepek voltak. Sokkal többen voltak az elűzöttek, sajnos az ő további sorsuk ismeretlen számomra.

Három atya maradhatott a kolostor elkerített, lefalazott részében. Bertalan atya, Jácint atya, Béla atya, és később a tűzoltóságtól leszerelt Fidél atya – sekrestyésként.

A kolostor nagyobb részébe katonákat szállásoltak be, vezetőjük Maléter Pál volt.

Bertalan atya lett a plébános. 

Mi otthon Berci bácsinak neveztük, de azt hiszem mindenki így hívta. Sokat látogatott hozzánk. Derűs, vidám estéket töltöttünk vele. Beavatott minket gyerekkori életébe, megtanította, hogyan kell folyadékkal teli, vagy kevésbé teli poharakkal zenélni. Rövid dalokat el is tudtunk játszani. Mesélt a háború előtti filmforgatásáról, és Jácint atyával együtt szép és tréfás köszöntőket énekeltek minden családi ünnepen, amit persze megtanultunk, és továbbörökítettünk családjainkban. Emlékszem, egyszer, a szobájában járva (akkor nem volt klauzúra), könyvei között felfedeztem Marx és Engels műveit. Csodálkozva néztem rá: 

„Ha nem tudom, hogy mit tagadok, hogyan tagadhatnám?”

- mondta csodálkozásom láttán. Csak később olvastam el Avianói Márkról szóló művét. Hatalmas történelmi felkészültségét, könnyen olvasható stílusát megismerve, egy új Bertalan atya képe is a szívembe költözött. Előtte ő a könnyedség, vidámság megtestesítője volt. Szentbeszédei is mindenki számára követhetőek, tömörek voltak. Anyai nagyapám és nagymamám nagyon jó barátja volt. Kiváló kapcsolatteremtő képességének köszönhető, hogy a katonák ott tartózkodása nem okozott nagyobb zavart az egyházközség életében. Számunkra legalábbis nem volt észrevehető. Béla atya. Ő volt a tudós. Mélységes tisztelettel közelítettünk hozzá, és beszéltünk vele. Ő a békesség, a tudás megtestesítője emlékeimben.

Jácint atya. Édesapám barátja, „elvtárs”-a volt. Így szólították egymást nagy megütközésemre. Kis koromban nem gondoltam még végig a szavak igazi jelentését. Az elvtárs szó számomra valami idegesítőt, rosszat jelentett. Kinevettek – elmagyarázták. Jácint atyával is sok időt töltöttünk. Ha visszagondolok, nagy segítsége volt szüleimnek kamaszodásunk idején. Hozzá fordultunk valós-ál lelki problémáinkkal. Türelmes, megértő, soha meg nem botránkozó magyarázatai, amik nem voltak kioktatóak, átsegítettek minden nehézségen, szomorúságon. Pedig elég „forradalmi” gondolataim voltak, mint minden fiatalnak. Tőle tanultam: a kételkedés segíthet a bizonyosság megszerzésében. Ő a lelkünket simogatta, csitította. Hihetetlen mennyit tanultunk tőle is. Komolyságot, bölcs derűt, a zene és irodalom szeretetét, ugyanakkor harsány jókedvet. Nagyon szerettük, ha szívből nevetett, és ez szerencsére gyakran fordult elő. Lelki életem megalapozója, megerősítője volt ő. Fidél atya, a „sekrestyés”.Nagy tudású, sokrétű tehetségű atya volt. Ő tartotta össze a fiatalokat, szervezte a templom kórusát, kirándulni vitt minket. Családszeretete lenyűgöző volt. Az élet sokféleségét tárta elénk. Segítette latin tanulásomat. Mélyen belém égett, mennyire gonosz dolog a pletykálkodás. Mai napig, ha bárkiről rosszat mondanék, hallom a hangját:

 „a pletykás asszonyok a pokolra kerülnek.”

Elmondhatatlan, mennyi értékes, egész életre szóló ismeretet kaptunk a kapucinus atyáktól. Sokkal többet voltunk a templomban, mint más környékbeli családok gyerekei, hiszen édesanyám ötven éven keresztül volt a templom orgonistája, így olyan szertartásokat, szokásokat is megismertünk, akaratlanul megtanultunk, amiket esetleg mások nem, vagy könyvekből tanulnak meg. Hitünk, vallásunk megalapozói a kapucinus atyák voltak. Ez a hit egyszerű, tiszta, derűs, szelíd és bölcs. Köszönöm!

Vecsei Miklós: Bátyó

 

Az első kora gyermekkori emlékem édesanyám legidősebb testvéréről nem konkrét, inkább a családi beszélgetések lenyomata maradt meg bennem, amiből akkor csak annyit értettem meg, hogy Bátyó (ahogyan a testvérei nevezték), valamiféle tűzoltó volt. A tűzoltóautómat miatta hívtam Fidélnek. Ötéves voltam, amikor Zalaapátiba helyezték plébánosnak, ahol azután tizenegy éven át szolgált. A plébánián elég sok nyarat töltöttem gyermekként, miután Bátyó mindenhová magával vitte a nagyszüleimet. Visszagondolva az igazi falusi papok karakteres személyisége volt, akikről a regények is szóltak, akik értették a világot, szolgálták az embereket, és a közösség formálójaként is hatalmasat alkottak. Népes ministráns sereg vette körül hétköznap is, annyian voltunk, hogy el sem fértünk az oltár körül. A sekrestyében volt egy játék, azzal döntöttük el, ki vehet részt a misén, aki pirosat dobott, az kint maradt, és csak szomorúan nézhette a többieket. Felolvasni pedig az mehetett, aki nagyon szépen, érthetően tudta olvasni a szöveget, téveszteni nem lehetett, ezért egész héten a Szentírást bújtuk. A sekrestyében mindig jó hangulat volt, miközben Bátyó minden mondatával, minden mozdulatával tanított és közben vidámság, jókedv vette körül. A jókedv az oltár körül derűvé szelídült. Nála a harangozás is csak tökéletes lehetett. Ma is érzem azt az izgalmat, amikor a harangozó távollétében felmehettünk vele a toronyba. Elképesztő volt közelről hallani a harangszót, szinte magunkban éreztük az ütések erejét, utána a zúgást.  Lentről egyáltalán nem látszott, milyen hatalmas hangszerek vannak odafent. Harangozni persze nem engedett bennünket, hiszen nem volt elég súlyunk hozzá és félt, hogy félreverjük, de amikor megállni készült a harang, felkapaszkodhattunk a kötélre, ami még akkor is a magasba emelt. Emlékszem, mekkora gondja volt, hogy nem talált olyan kántort, aki az igényeinek megfelelően orgonált volna, ezért ő maga játszotta fel az énekeket. Sorban magnóra vette mindet, majd a szertartás alatt az oltáron kapcsolgatta a készüléket, úgy indította el az énekeket. Szegény világ volt és ebben a szegény világban, eszközök nélkül is gyönyörű ünnepeket varázsolt a falunak. És a templom nemcsak az ünnepnapokon telt meg zsúfolásig. A következő állomáshelyein már nem gyermeki szemmel láttam a működését. Mindenütt lenyűgöző módon tette a dolgát, miközben gondoskodott a nagyszüleimről. Bárhová is helyezték, mindenhol úgy dolgozott, mindenhol úgy volt jelen, hogy azt a helyet a Jóisten egyenesen neki jelölte ki. Annak idején soha nem tudatosult bennem, hogy a neve hűségest jelent. Ha egy szóval kellene jellemeznem azt, hogyan viszonyult a Jóistenhez, az Egyházához, a családjához, keresve sem találnék ennél kifejezőbbet.

Vincze Tibor: Nekünk ő volt a plébános úr a boldog Zalaapáti években

A címben szereplő szavak mindegyike külön-külön is értelmet nyert számunkra, és csakis abban a 11 évben, amíg Pacsay János plébánosként Istent szolgálta Zalaapátiban. Ő nyilatkozta, hogy az életének legboldogabb évei voltak! Hálát adhatunk a Jóistennek, hogy őt adta számunkra hiteles egyházi személyként, tanító–nevelőként, sőt nekünk, akkori gyermekeknek pótszülőként is. A zalaapáti évekre vonatkoztatva egy színarany érme jutott az eszembe szimbolikusan, amelynek mindkét oldala nagyon értékes külön is, együtt pedig kimeríthetetlen isteni ajándék. Ugyanis az egyik oldala az addig sokat szenvedett és nélkülöző Pacsay családé, a másik pedig a zalaapáti plébániához tartozó híveké (filiaként ide tartozik Bókaháza és Esztergályhorváti község is). Mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy a nálunk szolgálatot teljesítő – általunk ismert – papok közül Fidél atya volt az igazi PLÉBÁNOS. Számunkra ez ma is így van, ezért is magasra van téve az elvárás az egyházi személyekkel kapcsolatban, ha akkor annyi minden megvalósulhatott, akkor most, amikor minden szabad, vajon miért nem. Bizonyára a máért mi is felelősek vagyunk: még többet kell tenni. Az 1969–1980 közötti időszak az egyházi és hitélet szempontjából a legteljesebb, mondhatni „paradicsomi” időszak volt településünkön. Hiába mondják általánosságban, hogy ne a pap miatt járjunk templomba, vagy gyakoroljuk a vallásunkat. A valóságban azonban nagyon is fontos a pap személye, és a szolgálata eredményeségét nagyban befolyásolja Isten szolgájának személye, az ő szolgálatához s az emberekhez való viszonyulása.

A mi plébánosunk

Az itt eltöltött évek alatt a hívek s mi, gyermekek körében nem a „Fidél atya” megnevezés volt használatban. Számunkra a legközvetlenebb megszólítása a „Plébános úr”, majd később az „Esperes úr” volt. Ezért a visszaemlékezéseim során zömében továbbra is ezt a megszólítást használom. A mi plébánosunk, Fidél atya tudása, széleslátása, kommunikációs készsége, politikai (ez nem csupán a pártra vonatkoztatva) érzéke mindent felülmúlt és mindent behálózott. Akik ismerték, azok szerették és tisztelték. 

Erő és védelem

Nem volt ellentéte a másként gondolkozókkal sem, meghallgatta őket, de ő sem hallgatott: ha kellett bátran kiállt az igazáért. Egyfajta erőt és „védelmet” is adott számunkra az ő személye, ha bántások, támadások értek bennünket a hitünk miatt. A Szentmisékre járókat megfenyegették: a felnőtteket a munkájukból való elbocsátással, minket gyermekeket pedig az érdemjegyeink lerontásával. Magatartásból nem is volt négyesnél jobb értékelésem a bizonyítványomban. Különösen az iskolai hittanra járás miatt támadták a szüleinket, próbálták befolyásolni őket, hogy ne írassanak be bennünket oda, inkább csak járjunk a templomi hittanra. Ezért csupán két családból jártunk az iskolaira mindössze hárman – csak azért is!  Az iskolai hittanórák mindig „megfigyelés alatt”, a tanári mellett lévő úttörőszobában voltak. Az atya a csekély létszám ellenére, a tanároktól kapott megvető tekintetek közepette is pontosan érkezve és becsülettel megtartotta az órákat. Mi gyermekek a nehézségek és támadások ellenére, sőt még inkább szerettünk menni, szerettünk a plébánosunk mellett lenni és szolgálni. Büszkén felnéztünk rá.

A piros nyakkendő

Az akkori úttörőmozgalmi élet sok mindenben hasonlított a korábbi cserkészséghez, csak az ideológiája volt ellentétes. Mondhatnám: népszerű volt az ifjúság körében is. Mindig nagy izgalommal készültek a diákok az avatásukra, amely az egész iskola nagy közösségi ünnepe volt. Emlékszem, a negyedik tanév végén a mi osztályunk is erre készült. 

Aztán egy héttel az úttörőavatásunk előtt, az iskola akkori úttörőcsapat-vezetője felsorakoztatta az egész iskolát a nagyszünetben. Majd a 350 diák elé kiállított és közölte: „Ez a gyermek nem érdemli meg a piros nyakkendőt!” A büntetésem valóságos miértjét nem mondták ki nyíltan, de mindenki tudta akkor, hogy példát akartak statuálni rajtam keresztül a családunkon az iskolai hittanhoz való kitartó kiállás miatt – ezzel megfélemlítve másokat is – és közvetlenül a templomi szolgálatokban megmutatkozó buzgóságom miatt. Ez akkor hatalmas szégyent és elkeseredettséget okozott számomra. Majd 26 évvel később, amikor először megválasztottak Zalaapáti polgármesterének, ez az esemény és Pacsay János megerősítő példája jutott az eszembe. Az ő személye akkora biztonságot nyújtott számomra, amely sok vészen átsegített és erősített. Az akkori nehéz körülmények között nem volt egyszerű a vallás gyakorlása az elnyomó és sokszor üldöző kommunista rendszer miatt. Mégis: több egyházközségi kezdeményezés volt nálunk Zalaapátiban a felnőtteknek és nekünk, gyermekeknek egyaránt. A közösség a közös programokban erősödött tovább. 

Közösségteremtő erő

A bibliamagyarázatok során a szülők és az idősebbek mélyíthették el hitbéli tudásukat, a gyermekeket pedig az esti szentmiséket követő mesékkel, történetekkel ragadta magával Pacsay plébános urunk. Ha kellett, tudományos és teológiai kifejtésekben a felnőttek kaptak érthető felvilágosítást, mi, gyermekek pedig a mesélés olyan szintjén kaptunk kincseket, hogy a történeteket megelevenedni véltük a templom falai között, az akkori jelenben. Mert minden korosztályhoz kiválóan tudott beszélni, hogy a mondanivalóját megértsék és át is tudják élni. Ezeknek a tanító alkalmaknak aztán szerves része volt a derű és a humor is, ha kellett. Annyi zarándoklatot, kirándulási lehetőséget a Zalaapáti és környékbeli hívek számára bel- és külföldre azóta sem szervezett talán senki. Vasvár, Celldömölk, Győr búcsúira vezettek ezek az utak, az egyházközség képviselő-testületének tagjai számára pedig külön többnapos kikapcsolódást szervezett az ország legkeletibb Mária kegyhelyére, Máriapócsra is.  Mi, a leghűségesebb ministránsok rendszeresen utazhattunk vele Veszprémbe, a „beszerző utakra”. Zsákszámra hoztuk és nassoltuk az ott készített ostyaüzemből a megmaradó széleket. Többször megfordultunk a veszprémi állatkertben egy kis kikapcsolódásra, ahol megtörtént, hogy a büfében olyan ízes palacsintát majszolhattunk, amiben a lekvárt még az asztal alatt is kerestük, de nem volt, mert mi falusi gyerekek többet vártunk. Vidám volt az élet! Úgy gondolom, hogy akkor a környékbeli települések lakói mind irigykedtek ránk a plébánosunk miatt, pedig a kirándulásokra másoknak is módja volt jelentkezni, és persze jöttek is, sokan.

Apáti kezdetek

Pacsay János hányattatott sorsú, de rendkívül művelt családból, Nagyváradról származott. Itteni szolgálatának megkezdésével végre magához vehette szüleit, János bácsit és Mária nénit. Az édesapja, dr. Pacsay János jogtanácsos volt még a régi, kommunista rendszer előtti időszakban. Emiatt később megvontak tőle mindenféle jogot. Fidél atya Zalaapátiban – mint mondta – nyugalomra lelt, és békében élhetett a családjával 11 éven keresztül. Szülei minket, gyerekeket mindig nagy szeretettel fogadtak, és finomságokkal, például frissen sült kaláccsal vártak. Nagyon szerettünk a plébánia közösségi helyére bejárni, és ott eszegetni Mária néni csodafoszlós kalácsait, ami színültig volt töltve a szeretetével. Mennyei volt együtt lennünk! 

Színarany medál

Olyan volt ez az időszak, mint egy színarany medál, amelynek az egyik oldalán Zalaapáti hitélete volt, a másikon pedig a Pacsay család élete. A családé, akik az akkori kommunista érában az elveikért, hitükért, múltjukért, megélt értékeikért nagyon sokat szenvedtek. Gyakran fordultak meg településünkön a Budapesten és Abádszalókon élő unokaöcsök (Miklós, Ambrus) és unokahúgok (Kinga, Ildikó),akik később azt mondták: a legszebb nyaraikat itt, Zalaapátiban töltötték. Persze, eleinte még idegenként voltak itt, amiről a Kis herceg jut eszembe: először csak néztük, figyeltük egymást, aztán szép lassan közeledni kezdtünk, majd az évek múlásával igazán összekovácsolódtunk, „egy családba tartoztunk.” Az egyházmegye akkor még sokkal nagyobb volt, Kaposvár is hozzátartozott, s akkoriban még nem érsekségként, hanem püspökségként működött. Gyakorlat volt, hogy kiküldték a szemináriumban végzett kispapokat úgymond kiképző helyekre, s elöljárói nagyon rövid időn belül felismerték hat nyelven beszélő plébánosunk rátermettségét, intelligenciáját, sokszínűségét, ezért a szolgálatukat megkezdő papok közül sokakat helyeztek mellé, például Somlai Pétert, Fliszár Károlyt. Nagykanizsa kerületi esperese volt, vagy Kovács Jánost, aki később a szomszédos településen, Alsópáhokon volt hosszú ideig esperes-plébános. Mindannyian nagy tisztelettel emlékeztek vissza volt főnökükre és első gyakorlati nevelőjükre, Pacsay Jánosra.

Itt lett plébános

Pacsay Jánosnak ez volt az első „igazi” szolgálati helye, hiszen előzőleg Kisgörbőn, Balatonbogláron és Látrányban káplán volt, Zalaapátiban lett plébános, és itt végre maga mellé vehette a családját is. S bár tudjuk, milyen volt az akkori rendszer, de bátran állíthatom: akkoriban ez a falu a nyugalom szigete volt. Persze, ehhez mindkét oldalnak megfelelően kellett hozzá állnia, de az ő rátermettsége, kommunikációs készsége, politikai felfogása mindenkit meggyőzött. Nem volt semmiben megalkuvó, sőt: kitartó,számunkra példaértékű emberként élt. Az akkori politikai vezetés is tisztelte, becsülte, és talán mondhatom: szerette és elismerte őt. 1976-ban az akkori helyi párttitkárral (Dr. Csécs Csabával) együtt szervezték a templom tetejének rendbetételét, miután megbontotta azt a viharos szél. Régi szép és igaz mondás: Nem a pap miatt kell templomba járni. Fidél atyának azonban olyan kisugárzása volt, hogy mindenkivel megértette magát, mindenkihez tudott és akart is szólni.

Az egyházi élet aranykora

Zalaapáti egyházi életében az 1969–1980 közötti időszak, túlzás nélkül aranykor volt.  A hetvenes években is a rendszer üldözése miatt az egyházi közösségeknek – már ahol voltak, vagy mertek lenni – nagy nehézségeket, sok üldöztetést kellett megélniük. Általánosnak számított, hogy az egyházi mozgalmaknak úgymond a „föld alatt” kellett működniük, a rendszer elől elbújva. Zalaapátiban viszont minden a föld felszínén történt: a gyermekközösségek szervezése, a különböző zarándoklatok és kirándulások, a templomi szolgálatokban pedig egymást váltották a generációk. Mi, gyerekek szinte versenyeztünk, ki fér még oda az oltárhoz. Akkoriban tartottak iskolai hittant is, amire külön be kellett iratkozni. Ilyenkor a szülőket megpróbálták erről lebeszélni, mondván, nincs annak semmi értelme. „Csak a buta emberek íratják be hittanra a gyermekeiket.” A nagy többség ezért templomi hittanra járt, s ezeken az alkalmakon zsúfolásig megtelt a templom. Azonban volt pár szülő (Göcsei, Vincze…), akik megrögzötten és kitartóan járatták a gyerekeket az iskolai hittanra. Ez a kitartás – mind a szülőkben, mind bennünk, gyerekekben – abból fakadt, hogy éreztük Pacsay János személyét magunk mögött még akkor is, amikor nem volt ott velünk. Édesapám például merte azt mondani a hittan ellen agitáló tanárnak (az úttörőcsapat vezetőjének), hogy mindegy, ki mit mond, ő akkor is beíratja a gyerekét hittanra. Így az iskolai hittanon a nehézségek miatt nem voltunk sokan, de különösen a biblia megismerése terén rengeteget kaptunk a Plébános úrtól.  

Aktív egyházi élet

A prédikációi pedig élményszámba mentek. A gyermekmiséken a mi nyelvünkön, számunkra érthető módon beszélt. És amikor látta, hogy felnőttek is vannak ezeken az alkalmakon, akkor hozzájuk is szólt, átadva mindazt, ami a szolgálatához, a küldetéséhez tartozott. A képviselő-testület nagyon komolyan vette a küldetését, a feladataitaz adminisztrációt és a pénzügyi elszámolásokat. Azok az egyszerű falusi emberek, akik ebben részt vállaltak, komoly kötelezettségnek érezték a feladatot. Akkoriban édesapám - Vincze József - volt az egyházközség képviselő-testületének a világi elnöke, de mellette a templomatya, a gondnok, a pénztáros és a képviselő-testület valamennyi tagja is rendkívül aktív volt, ha szükség volt rá, bármiben segítettek. Legyen szó a temető rendbetételéről vagy a templom takarításáról. Nagyon sokan jöttek az első szóra, nem volt szükség hosszas toborzásra. A templommal és az épülettel kapcsolatos kihívásokat, munkákat mindenki a sajátjának érezte. Legyen itt a visszaemlékezés megbecsüléseként a Testületi Tagok névsora a teljesség igénye nélkül: világi elnök: Vincze József; templomatya: Pozsegovits Mihály; gondnok: Nárai Elemér; pénztáros: Horváth Ferenc; Iberpakker Jenő;Iberpakker István; vitéz Bánhegyi Dezső; Pintér Géza; Csalló István; Németh Lajos; Göcsei János; Schvarcz Sándor; Iberpakker Gyula;Gáspár Károly; Kiss Mihály; Kiss Ferenc; Szabó Ferenc; SafferJózsef; Kuzler Ferenc; Farsang László; Illés László; Menyhárt Gyula; Menyhárt Ernő; Menyhárt Jenő; Kisvörös József; Krajczár Lajos; Lóth László, Pap János….. Az oltár körüli szolgálatért külön versengés folyt az arya idejében, „generációs” ministráns élet alakult ki. Nyilvántartást vezettünk arról is, ki hány Szentmisén szolgált és így alakultak ki a „vezetők” személye. A főministráns – aki egy időszak során a legtöbbször volt jelen – osztotta be és felügyelte a Szentmise tevékenységeket. Elődeinket – főministráns: ifj. Menyhárt Ernő, Tamás Zoltán, ifj. Vincze József, Koller Csaba, Kovács Csaba, Menyhárt Tibor, ifj. Illés László, Teket József, – tiszteltük, szótfogadtunk nekik, a nyomdokaikba haladtunk. A saját korosztályom ministránsainak felsorolásánál is bajban vagyok, mert sokakat ki fogok hagyni és velünk már a lányok oltárszolgálata is elkezdődött. Csak pár nevet rajtam (Vincze Tibor) kívül: Pintér Géza, Németh Norbert, Horváth Attila, Kovács András, Takács Csaba, Kiss Péter, Varga József (Nagykanizsa, szünetekben)… Göcsei Valéria, Göcsei Zsuzsanna, Göcsei Mária, Schwarcz Judit, Saffer Györgyi, Menyhárt Katalin, Novák Judit, Ivanics Tünde…

Akkor külön sekrestyés, harangozó és mindenese is volt a plébániának: Kisvörös Lajos, akiről a korosztályunk számtalan csínytevés emlékét hordozza az emlékezetében. Az adventi időszak vége felé, de még Karácsony előtt a gyermekek jártak házról házra, betlehemes játékot előadva. A Plébános úr kicsit átalakítva, kibővítve az addig is már ismert „hagyományos Zalaapáti betlehemest” tanította be és küldött bennünket a lakossághoz az Egyházközség nevében. (Ez utóbbi megjegyzés – Egyházközség nevében - jelentősége abban van, hogy abban az időben több „kántáló” csoport is járta a falut, de a „hivatalosak” így csakis mi voltunk). Ezen játék keretében a ministránsokon kívül további fiatalok kapcsolódhattak be a közösségünk életébe. (Szeglet János, a Fridrich gyerekek) Ezt a „Pacsay” féle betlehemest nem csak magunkban őriztük meg, hanem napjainkra feltámasztva ezt a szép hagyományt, már a mi gyermekeink indulnak, Karácsony előtt házról házra járva, Menyhárt László szervezésével és vezetésével. (Laci a szöveget testvérbátyától, a korábbi főministránstól, + Ernőtől kapta örökül.) Mondhatják, akkoriban más világ volt, más hozzáállással. Igaz, hogy nehezebb és körülményesebb volt a hitélet gyakorlása, mégis most szegényebbek vagyunk a hitünk megélésében, és a szertartások megünneplése révén. Talán mert ma szabad? János atya nagyon jól kommunikált, mi, gyerekek pedig élveztük a Szentmiséket, s azt is, hogy utána mindig mesélt nekünk. Egyszer például egy Ferkó nevű kisfiúról mesélt a hétköznapi Szentmisék után, akit egy szerzetes a kolostor kapujában talált egy fagyos reggelen pólyába takarva. A fiút befogadták a rendbe, és ott nevelkedett fel. Estéről estére sorozatszerűen kibontva az eseményeket, mindig a legizgalmasabb résznél felfüggesztve a mesélést, hogy még jobban várjuk a folytatását a következő esti misét követően. S ahogyan János atya mesélt a kolostorról, a templomi eseményekről vagy az oratóriumban lévő hatalmas feszületről, szinte láttuk magunk előtt megelevenedni a történetet, amely nálunk Zalaapáti régmúltjába játszódott (?). A történet lezárását kivetítőn rá is kérdeztünk tőle, hogy ez itt történt? Mire váalsz helyett csak egy szeretetteljes mosolyt kaptunk vissza, mivel akár itt is megtörténhetett volna a főhős viszontagságos meséje. 

A francia csoport

Pacsay János hat nyelven beszélt, sőt: olykor még olyanon is, amin nem tudott... Az egyik vasárnapi Szentmise előtt egy idegen csoport érkezett busszal. A vezetőjük bejött a sekrestyébe, és próbált plébános úrral valamilyen ismeretlen nyelven beszélni. Elég nehezen ment a kommunikáció, de végül kiderült: egy vallásos francia közösségtől van szó, amely szeretne részt venni a Szentmisén, és utána még maradnának egy picit. A plébános úr örömmel fogadta őket, de közölte velük, franciául nem igazán tud. A Szentmise végeztével ismét bejött a vezetőjük, mondott valamit, mi, ministránsok pedig láttuk, hogy az atya szabadkozik. Kiderült, hogy a csoport tagjai közül sokan nem áldozhattak lelki terhek miatt, és szerettek volna meggyónni. Persze, ehhez a papnak ismernie kell a nyelvet. Ám János atya előtt nem volt lehetetlen máskor sem és ebben a helyzetben sem. Kért egy kis időt, 15-20 percre elvonult a plébániára, majd visszajött és beült a gyóntatószékbe és az idegenajkú híveknek is képes volt a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatni. A gyónást követően pedig a csoport tagjait meg is áldozhatta. Számomra, tízéves kíváncsi gyermeknek ez felért egy csodával. Ekkor értettem meg – vagy inkább érintett meg -, hogy az ember előtt nem lehet lehetetlen az élete során sem, csak kitartóan küzdeni kell érte - bármilyen megpróbáltatáson kell átküzdenie magát - és mindig kérni a Gondviselő segítségét. A hit a nyelvtudáson túl mutat és részesévé tesz mindnyájunkat, hogy az apostolok által megtapasztalt első pünkösdnek is részesei lehetünk általa. (ApCsel 2,4-6)

A Szentlélek inkább, mint a csendőr

 

A plébános úr többször szervezett külföldre is zarándokutakat és a településünkről, valamint a környékből sokan elkísérték ezekre a kirándulásokra. Egy alkalommal nagyon különleges eset történt meg az isteni Gondviselésbe vetett bizalommal kapcsolatban, amit én is csak elbeszélésből ismertem meg. Különleges és csodálatos persze valószínűleg csak az úton résztvevők számára volt, mert az atya életének szerves része volt az Istenre való hagyatkozás. Olaszországi körútra vitte a népes csoportot, amelynek a legfelemelőbb és talán a központi úticélja Róma volt, azon belül pedig különösen a Vatikán. Mindenki izgatottan várta ezt a programot, de nagy bizalommal is voltak, mert Fidél atya nyelvtudása és helyismerete mindenkit biztonsággal töltött el. Egy egész délelőttöt töltöttek a katolikus Egyház „szívében”, Szentmisén vettek részt, a múzeum rövid megtekintését követően a Szent Péter bazilika szépségeit és monumentális voltát szemlélhették meg. 

Majd a város különböző pontjait utazták be villamossal. Az ominózus esetet megelőzően a megállóban az atya mindenki előtt elmondta, hogy a harmadik megállóban kell majd leszállni. A villamos zsúfolásig tele volt és Mihály bácsi csak a külső, nyitott peronra fért fel. Izgatottan számolgatta a megállókat, és amikor a szerelvény harmadszor megállt, az idős úr le is szállt. Természetesen azonnal észre is vette, hogy az nem megálló, csak a tilos jelzés miatt volt a megállás. Szegény bácsi próbált futni a villamos után, de hiába. Így veszett el Mihály bácsi minden okmány nélkül Róma nagy városában. A csoport elhatározta, hogy együtt elindulnak a keresésére. Elkeseredetten indultak el, először a villamos nyomvonal mentén visszafelé, de hiába nem találták. Majd elhaladva egy templom mellett Fidél atya pihenőt rendelt el a csoportnak. Ő maga pedig bement az Isten házába. Pár perc elteltével nagy nyugalommal és határozottsággal Mihály bácsival együtt jött ki a templomból. A kíváncsi és aggódó társak kérdésére csak annyit válaszolt: „Mentem imádkozva, bízva a Gondviselő isten segítségében.” Óriási megnyilvánulása a Szentlélek oltalmazásának, amely áthatol minden lehetetlenségen. Racionálisan gondolkodó ember az első csendőrtől kérte volna a segítséget, az eltűntről személyleírást adva. Valójában az Istenbe való hit a legfontosabb, amely révén mi keresztények mindenen áthatolhatunk és a teljes biztonságban érezhetjük magunkat. A mi plébánosunk, János atya életének mindez a bizalom természetes kisérője volt. Minden gondolatát az Istenre bízta és cserébe a Teremtő akarata szerinti segítséget mindig meg is kapta.

A nyomába lépni

Minden tanító szeretné, hogy a növendékei, vagy azok, akik közel állnak hozzá, a nyomdokaiba lépjenek vagy legalábbis az ő látásmódjaszerint alakuljon az életük. Bennem is megvolt a hivatás és az akarat, hogy pap legyek, s ő is nagyon szerette volna ezt.  A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium akkori igazgatója Bánhegyi Miksa atya volt, aki Zalaapátiból származott. Egy alkalommal plébános úr elvitt minket Pintér Géza barátommal hozzá. Mi nem tudtuk, mi az út apropója, ministránsként sokat kirándultunk, azt hittük, ez is egy olyan alkalom. Megmutatta nekünk a várost, majd bementünk a bencés gimnáziumba. Ott leültetett minket azzal, hogy neki most beszélnie kell Miksa atyával. Utána végigvezettek bennünket az iskolán, végül megkérdezték: szeretnénk-e ide járni középiskolába. Igent mondtunk,ezzel a felvételink el lett intézve, én pedig elköteleződtem a bencésekkel kapcsolatban, ami változatlanul a mai napig is tart. Korábban is járt Győrbe a bencés gimnáziumba egy-egy fiatal Fidél atya indíttatására Zalaapátiból Menyhárt Ernő, Esztergályhorvátiból Gáspár Károly és Bókaházáról Pap János. Így próbálta irányítani, gondoskodni a jövőnkről. 

Találkozások

Jóval később, amikor a fővárosban dolgoztam a mentőszolgálatnál 1987-től, pár alkalommal meglátogattam őt, és sokszor előjött a Zalaapátiban megélt élmények és a személyes papi hívatásom is. Akkor természetesen már másként terveztem el a jövőmet, ezért egy kicsit feszélyeztek ezek a beszélgetések. Vallom - most már - egyértelműen jószándékú és nevelő célzattal, hangvétellel zajlottak ezen diskurzusok, de akkor még nem értettem, érthettem mindezeknek a jelentőségét. Ez időben a régi hívei (Pozsegovits és Baumann nénik) tudomást szerezve ezekről a találkozási alkalmakról, sok mindent küldtek számára (ami a ház körül megtermett) rajtam keresztül, ilyenformán is kifejezve a szeretetüket. „Cserébe” imádságot kértek tőle és azt, hogy jó szívvel emlékezzen a Zalaapátiban töltött időkre s az itt élőkre. Később sajnos ritkultak, majd elmaradtak ezek a vizitációk.

Búcsú egy ajtókilincsen át

Nem sokkal azután, hogy 2002-ben először megválasztottak polgármesternek, Budapestre kellett mennem egy minisztériumi pályázati tájékoztatóra. Előtte már elterveztem, mivel olyan régen voltam már a plébános úrnál, hogy meg fogom látogatni őt. 

Hallottam, hogy sokat szenvedett a cukorbetegsége miatt, ami következményeként érszűkület alakult ki a lábában. Közben sajnos műteni kellett a végtagjait, valamint sok minden más bajjal is küzdött, gyötörte a szervezetét.

Kiderítettem, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai Gondviselés Háza Idősek Otthonában él. Mivel a minisztériumi hivatalos programomnak hamar vége lett, ezért visszafelé leszálltam a metróról a Batthyányi téren, s megkerestem az épületet. Vívódtam magamban, hogyan álljak elé, mit mondjak neki ennyi év kihagyása után? Régóta nem láttam, és éreztem: feltétlenül találkoznunk kellene. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, még a kilincset is lenyomtam – de végül mégsem mentem be. Miért? Máig nem tudom, de nagyon bánom. Egy hét múlva kaptam a szomorú hírt, hogy Fidél atya végleg itthagyott bennünket, megfáradt testét visszaadta Teremtőjének. Éppen azon a napon amikor ott voltam az akkori otthona ajtajában, 2003 október 20-án. Így adatott meg számomra földi utolsó perceiben a közelében lenni, de személyesen nem, csak a kilincsen át búcsúztak el tőle. Az a lelki kapcsolat, ami vele összekötött, a távolság és az elmúlt idő ellenére is megmaradt. Hálát adok a Jóistennek, hogy ő volt a mi plébánosunk. 

A közösség hálája

Amikor ma megemlítem a nevét Zalaapátiban mindazok, akik abban az időben éltek, nagy szeretettel gondolnak vissza rá. Még azok is szeretettel gondolnak vissza rá, akik nem gyakorolták a vallásukat, vagy nem álltak közel az Egyházhoz. Meghatározó alakja volt a közösségünknek, formálta annak arculatát. Elmondhatom: mind a mai napig az ő felfogása, elképzelései szerint élünk, az ő szellemiségében tevékenykedünk mindannyian, akik egykor a kezei alatt cseperedtünk fel. Pacsay Jánosnak 2004-ben Zalaapáti Képviselő-testülete posztumusz díszpolgári címet adományozott, melyet az év szeptemberében ünnepi falunap keretében testvérének, Pacsai Norbertnek adtam át. Emlékét a lelkünkben máig sokan hordozzuk, hálával és szeretettel gondolva vissza Pacsay Jánosra, Fidél atyára a kapucinus szerzetesre, a tanítóra, a nevelőre, Zalaapáti PLÉBÁNOSÁRA. 

Zsugán Gedeon H. Gyula: Az utolsó váradi kapucinus

Az Egyház, amibe beleszülettem, nem a jövő, hanem a múlt ígéretét hordozta magában. A szertartás antikvizáló nyelvezete, a vastag énekeskönyvek, a templomok túlméretezettnek tűnő terei egy elmúlt korszakra utaltak vissza. Egy olyan időre, amikor a padsorok még tele voltak, a hívek nem csak egy pár, de minden éneket ismertek és a „volt” még úgy hangzott, hogy „vala”.  Ez az elképzelt múlt jóval izgalmasabb, színesebb és vonzóbb volt, mint a mindennapok tapasztalatai. Hiszen hol voltak akkor már azok az emberek, akikért a kápolna, a templom, a kolostor épült? Az egyházi személyek, akikkel gyerekként találkoztam, megjelenésüben és valójukban többnyire ellentmondtak annak a szakrális térnek, amiben mozogtak. Csalódott és keserű személyiségek, akik alkoholtól felemésztett csontsovány testben tengették életüket. A román állambiztonság harmadrangú figurái, akiknek az a feladatuk, hogy belülről rombolják a közösséget és eltüntessék, vagy legalábbis felismerhetetlenné tegyék a múltat. Macskához hasonló simulékony alakok, akiktől szüleim ösztönösen óvtak. Nem, ezek az alakok nem illettek bele a régi, harmonikus és nagyszerű épületekbe.

De ezt azt ellentétet tágabb környezetben is megtapsztaltam. Nagyvárad, ahol Fidél atya született és ahol én felnőttem egykor a Holnap városa volt, ami az épületekben is megnyilvánult. Az a szűk negyven év, mialatt a poros vidéki járásszékhelyből a Pece-part Párizsává vált, egycsapásra véget ért, amikor a szecessziós paloták tervezői, építtetői és lakói marhavagonokba terelve – nyugati vagy keleti irányba – örökre elhagyták a várost. Akik pedig a helyükbe jöttek, csak a szobákat tudták elfoglalni, de nem azt az űrt, amit ezek az emberek maguk után hagytak. Várad élete akkor megtorpant. Talán ezért nem készült évtizedeken keresztül egyetlen olyan épület sem, amit érdemes volna megnézni, amibe érdemes volna belépni. Csak a kommunizmus végét követően eszmélt fel az egyik vagy másik tervezőmérnök, és fogott bele emberszabású, embereknek szánt épületeke.

Ilyen tervező volt Szabó Arnold, ami az akkor még Keresztény Ifjúsági Mozgalom székhelyének a terveit vetette papírra. Ő meg is fogalmazta, hogy olyan épületet épít, amibe ha valami belép, érezze, hogy másik világban jár. Ennek az épületnek és szervezetnek a révén ismertem meg Fidél atyát, aki akkor már budapesti rendházban élt.

A kilencvenes években alakult Keresztény Ifjúsági Mozgalom legfőbb támogatói akkoriban a nyugat-európai egyházi közösségek voltak, ezen kapcsolatok pedig gyakori személyes találkozókat igényeltek a szervezet alapítója, Rencsik Imre és a támogatók között. Egy találomra kezdeményezett telefonhívás nyomán ismerkedett meg Fidél atyával. Nagyváradról nyugati irányba mindig útba esik Budapest, és a látogatások a budai rendházban egyre sűrűbbé váltak. Egyre gyakrabban esett szó az épülő ifjúsági központról és a városról, amit Fidél atya egyre szívesebben emlegetett fel, és hamarosan az egyesület tagja lett. Segített abban, hogy az ekkor már Posticum nevet viselő épület helyiségei latin nyelvű megnevezéseket kapjanak. Olyan termeket is nagy találékonysággal nevezett el, amiket a rómaiak nem is ismertek. Így lett például a filmklubból Circulus cinematograficus. És eközben szárba szökött benne a vágy, hogy ő, aki több mint ötven éve nem látta Váradot, ismét szülővárosába látogasson. Erre a látogatásra 2000. szeptemberében került sor, amikor aranymiséjét az egykori váradi kapucínus templomban tartotta meg, amiben akkor már régóta csak román nyelven miséztek. Ezt követően pedig még kétszer látogatott Váradra, mindahányszor a Posticum vendégeként.

Talán csak elképzelem, és nem is emlék az a kép, ahogy Fidél atya a Posticum folyosóján a kápolna felé halad. A szürke padlócsempék és a frissen festett falak nem illenek a kávébarna csuhához, de az összkép mégsem zavaró. Inkább egy házszentelésre emlékeztet, amikor egy ismerős térbe belép valaki, aki vendég ugyan, de nem a vendéglátó, hanem éppen e tér miatt jött. Az épület és a személy párbeszédbe lép, amit jó esetben látni és megérezni lehet, hallani nem.

A kápolna mellett már csak a csuhája lóg, az ember, aki annyira illett a Váradomba, a régi templomokba és a fiatal Posticumba, már csak emlék. Számomra ő volt azon kevesek egyike, aki a régi Egyház ígéretét testesítette meg – egy emberarcú Egyházét.