FIDÉL ATYA VISSZAEMLÉKEZÉSE I.

 

FIDÉL ATYA VISSZAEMLÉKEZÉSE (Teljes)

2002-ben Fejér Nándor videóra vette Fidél atya gondolatait “Visszaemlékezés” és “ Az utolsó elbeszélés” címmel. Megtisztelő, hogy az interjúkat “Az iskolateremtő Fidél atya Boldog Avianói Márk szolgálatában” című emlékkönyv szerkesztőségnek a rendelkezésre bocsátotta. A videók szövege vágatlanul, szerkesztése nélkül a következő. 

A film indító gondolata:

“Hogy mi ennek az írásnak a célja? Először is az, hogy valamiféle maradandó emlékoszlopot állítson a múltnak, mielőtt Itt a bölények hátrahagyott csapásait a fölismerhetetlenségig szét nem tapossák a birkanyájak. 

Másodszor, hogy fényt vessen a történelmi sors ezer apró titkára, s ezáltal jövendő nemzedékek okulására szolgálhasson. 

Végül pedig, hogy az egyszerű szeretet céltalanságával elbarangolhasson még egyszer az emlékezet mindazokon a kedves, régi ösvényeken, melyek dombról dombra, nádasról nádasra és tóról tóra behálózzák ezt a szép, szomorú, különös világot, ahol tücsökzene és békazsongás kötözi meg bűvös varázslattal az emberi lelket.” (Vass Albert: “Kard és kasza)

A könyvben Fidél atya visszaemlékezéseit idézve mutatjuk be az ő és a magyar kapucinusi szerzetes közösség életét. Az interjú sorozat négy részes.

VISSZAEMLÉKEZÉS I. RÉSZ

Mi ennek a filmnek a célja?

Először is az, hogy bár szerény értékű, de mégis maradandó emlékét állítson a múlt egy szeletének, mielőtt a tiszteletre méltó régiség nyomait el nem fedi az idegen szellemiség vagy a materialista életfelfogás rideg léleknélülisége.

Másodszor, hogy jövendő kutatók vagy egyszerű érdeklődők láthassanak, hallgassanak olyasmit, ami 50-100 év múltán erős történelem lesz, s meglehet, hogy nyomtalanul elenyészne, ha korunk csodás találmányainak egyikével meg nem örökíttetnek.

Végtére pedig, hogy a világi életben mindnyájunk által megtapasztalható jó és rossz, béke és küzdelem, öröm és bánat kettòsége a szerzetességet választó életben miképpen jelentkezik. 

Bemutatjuk a Visszaemlékezések című filmet. Aki emlékezik Páter Fidél kapucinus szerzetes. I. rész.

Én - kezdi Fidél atya - 1943-ban jelentkeztem a rendbe Nagyváradon. Kispap voltam az egyházmegyei szemináriumban. Kispapok mind vitatkoztunk, hogy nekünk nem elég ez a színvonal. Mindegyikünk szerzetbe akart lépni. Akkor jutott eszembe, hogy Nagyváradon itt vannak a kapucinusok. Szent Ferenc amúgy is vonzott mindig. Hallottam, hogy jön a tartományfőnök P. Dezső, volt akkor, és jelentkeztem a rendbe. A hiba ott volt, hogy a szüleim nem írták alá a hozzájárulásukat, tudniillik akkor egy nyilatkozatot kellett tenni, hogy nem követelik, hogy a gyerekük idővel esetleg anyagilag gondoskodjék róluk. Most ezt nem anyagi meggondolásból nem tették, hanem Édesapám félt attól, hogy nem bírom a rendnek a szigorúságát. Amellett meg neki jóformán nem voltak más barátai csak papok. Ott a püspökségen volt a haverjaival, azok meg bolondították. Jancsikám érettségi után mindjárt megy Rómába és már piros hassal fog hazajönni. Ez a régi felfogás. Közbe megjött a háború. Apám meggondolta magát, elengedett kapucinusnak. Nagyon gyorsan jött az ostrom már Nagyváradon. A rend házunkban  P. Veremund volt a házfőnök, aki valamikor Budán is a házfőnök, ő alakította ilyenné a templomunkat mint, amilyen most 1927-ben nyerte el formáját Veremund alatt.  P. Bertalan volt ott még, aki később Budán volt plébános, P. Bendegúz volt ottan, valamikor hittanár volt, nőies alkatú, amúgy gyógyszerész volt a foglalkozása és Pacific testvér. Ezek elmenekültek, mármint Bertalan azután Bendegúz. Csak mi hárman hárman maradtunk abban a rendházban P. Veremund mint főnök, Pacific testvér sekrestyés és én. Nagyon kemény ostrom volt, folyton aknázták a várost. Veremund semmiképpen nem akarta elhagyni a rendházat. Egyszer volt egy nagy becsapódás. Le se jött az óvóhelyre sem. Pacific-kal bújtunk egy kőfalas gödörben. Eljutottunk az öregekhez. Közben megjött a mozgósítási parancs, és én nem mertem ott maradni a rendházban, mert úgy szólt - hiába vittem papírt  még a püspökségről a katonasághoz  - azt mondták, minden szállítható egyént vinni kell! Szállítható egyént. Úgy, hogy október 4-én még egyszer utoljára orgonáltam Nagyváradon a templomunkban, bevonultam katonának. Berettyóújfaluba  kerültem. A szüleimet elmenekítette a megye a főtisztviselőket, úgy, hogy tőlük elszakadtam. Valami zavar lett a mi katonai egységünknél. A parancsnok meglógott a ruházatunkkal az Esze Tamás laktanyából. Minket jóformán katonaszökevényként őriztek  a laktanyában. Egy nagyváradi  kárpitos legény volt az őr a kapuban, aki engem személyesen ismert Nagyváradról. Mondtam neki, hogy engedjen már ki, mert nem adnak enni a laktanyában, vegyek valamit Berettyóújfaluban. Kiengedett. Szabálytalanul. És kivel találkozom az utcán Édesapámmal, akit visszaküldték mint alispáni megbízottassal Biharba, ami okmányt  el tud menteni az oroszoktól vigye el. Ezt Isten ujjának vette, hogy találkoztunk az utcán. Az mondta, hogy elmegyek a parancsnokhoz hátha tudok szabadságot kisírni tőle. El is ment Egyedhez alezredeshez, aki adott nekem egy hét szabadságot, úgy, hogy utánuk utaztam, ahová menekültek Zalába. Az volt a parancs, hogy Abádszalókon jelentkeztem egy hét múlva. Addig már az oroszok oda bevonultak. Úgy, hogy otthon maradtam. S onnan bevonultattak mégis katonának. Inkább fáztunk a fronton, nagy verekedések nem voltak. De nekem megfagyott a bal karom. Az erek ki voltak dagadva a hónom aljáig.

F. N.: “Nem az üt most vissza.” 

Nem tudom, lehet. F.N.: “Még az is lehet.” 

“Körmenden jelentkeztem az orvosnál. És az egy hónapra haza szabadságolt. Ez tartott volna valamikor március végéig. 45 március végéig. Körmenden  szállást kértem a plébánián mint kispap. Boldogan adtak. Kaptam egy Kaszap István ereklyét, azt a karomra kötötték és reggelre meggyógyultam. Ettől függetlenül, mert papírom volt, hazamentem. De a nyilasok észrevették, hogy kutyabajom sincs. Egy hét múlva elkaptak és bevágtak az ejtőernyősökhöz. Én fogadkoztam mindenre az Úristennek, hogy innen szabadítson meg. Klagenfurtba utaltak ugró gyakorlatra. Egyáltalán nem volt kellemes. És az Úristen nem hallgatott meg hálistennek, mert akiket meghallgatott és megszabadultak azok hat év múlva kerültek haza Szibériából. Itt meg egy magaslatra kirendeltek, ott maradjunk le, és az oroszok háta mögött un. kopjások dolgozzunk, de fegyvert nem adtak a marhák. Voltunk egy magaslaton, nem tudtunk csinálni semmit. Én voltam a parancsnok, 19 évesen. Kölykök voltak, leventék beosztva hozzám, olyan ócska I. Világháborús fegyvereink voltak, de még azokhoz sem volt töltény. Azt mondtam:  Gyerekek, szépen visszavonulunk és elsüllyedünk valahol. Az erdőben ilyen farönkök közé beduktuk a puskákat és elmentünk a csudába.

Na, de azután elkaptak a ruszkik. F.N.: A ruszkik? Igen. Bevágtak egy menetoszlopba, amelynek sem az elejét, sem a végét nem lehetett látni. Veszprém külvárosában a 8-as főúton sok ezer ember volt látható. Teljesen tele az országút, teljes szélességében. Az árokban lovagoltak a kísérő oroszok, úgy 40-50 méterenként, azok is aludtak a nyeregben az úton. Egy pesti levélhordó őrmester postás volt civilben,  az trappolt mellettem az országúton és folyton mondta: gyerünk haza, bármit is ígérgetnek. A ruszkik folyton azt mondták, ha Fehérvárig megyünk mindenki kap bumáskát, s mindenki mehet haza. Azt mondta nem lesz igaz. Nem is lett igaz.

Hajmáskéren egyszerűen kényszerített, hogy lépjünk ki a sorból. Elindultunk ketten a síkon, az országúton kb. 1,5 kilométert kellett menni. Minden pillanatban vártuk, hogy a sorozat jön, és nem jött. Máig nem tudom, hogy miért, azóta is tartozom az Úristennek az életemért. Alig, hogy elértük az első kerítést láttuk, hogy van egy gémeskút. Mindketten bevágódtunk a kerítésen, le a vödröt, egyszerre ittunk olyan szomjasak voltunk az idegességtől. Felemeltük a fejünket, három ruszki röhög az ablakon. De nem törődtek velünk. Nem az ő asztaluk volt. Mi kidobtuk magunkat a kerítésen, meglógtunk, valahol loptunk egy-egy kapát, és úgy tettünk, mint egy mezőgazdasági munkás. S elindultunk Budapest felé. Minden nélkül.  F.N.: “Hát nem semmi.” Valahogy úgy segített az Úristen minket végig, hogy mindig kaptunk valahol szállást, kaptunk egy kis köménymagos levest. Bujdokolva jöttünk. De például Fehérvárnál egy éjszaka Fehérvárt úgy kerültünk meg, mert bemenni nem mertünk a városba, hogy egy aknamezőn mentünk keresztül egymás lábnyomában léptünk, minden percben várva mikor repülünk a levegőbe. Így eljutottam egészen Gárdonyig. De ott már olyan fáradt voltam, hogy azt mondtam, vége. Bekéredzkedtem egy házba. De azt mondták tűnjek el gyorsan, mert ruszkik vannak az épületben. Elkapnak. Már kopaszra voltam nyírva. Hadifogolynak számítottam. Azt mondták, van már vonat Budapestre. Fehérvárról megy mindennap vonat. Ilyen lapos vagonokból készült szerelvény  jött. Egy bárisnya volt az állomásfőnök, aki kihirdette, hogy jegy nem kell, a vonat nem fog megállni, csak lassítani, aki felugrik, felugrik. Én ejtőernyős voltam. Fölhasaltam egy vagonra. 30 km-es sebességgel közlekedett, ki lehetett bírni, mozgékony fiatalember voltam. Egy olyanra ugrottam fel, amelynek fékező fülkéje volt, hogy a szél elől elbújjak.  Április 9-e volt 1945-ben. Odaérek tántorogva, már bent ült egy magyar katona, aki úgy volt lógott meg, ing és gatya helyett zakó meg nadrág volt az egyenruhája alatt. Úgy, hogy eldobta az egyenruhát civilben volt, de nem volt nem volt fehérnemű rajta, úgy, hogy majdnem megverte az a isten hidege a szerencsétlent. Nekem még a katonapokroc a vállamon volt. Azt mondta: “Komám add ide a pokrócot, mert megdöglök a hidegtől!” Jó. Szépen beburkolózott.

A vonat megállt Martonvásárnál. A katona leszállt sétálni, s azóta sétál a pokrócommal (derültség). Tárnokon megállították az oroszok a vonatot azzal, hogy elsötétítés következik, nem megy tovább, majd reggel. Ténfergek a vonat mellett. Egyik bajtársamat vettem észre, ejtőernyősként velem volt Köveskeleti Gézának hívták,  Kavicsnak hívtuk a hadseregben. Ő nem lépett le Fehérvár előtt. Elmondta nekem, hogy Fehérvár külső kerületében egy szekérvárat csináltak az egész menetből az oroszok, szekerekkel vették körül azt, sík mezőn letáboroztak. Azt mondja, hogy ő egy szekér alá feküdt le az orosz őrség a szekereken kívül sétált. Az egyik ruszki leült a lőcsre fáradtan, egyszer csak hallotta, hogy horkol, úgy, hogy négykézláb kimászott a szekér alól és meglógott. Ő hamarabb odakerült mint én.

Egyszer látom, hogy P. Dezső ott ül a vagon egyik oldalán, mellette a szervita főnővér. Odamegyek, jelentkezem nála. Azt mondja: “Maga hogy kerül ide?” Az még csak magyarázható, hogy én hogy kerülök oda. De a provinciális (tartományfőnök), hogy kerül egy olyan a vonatra, amely Fehérvárról Budára megy. Azt mondja: “Elmentem megnézni a testvéreket Móron”. Áprilisban jött haza. Bátor ember volt! Azt mondta: “Hozza ide a cuccát, aztán majd elgondolkodunk, hogy mit csináljunk.” Oda viszem a cuccokat, leülök én is a vagon oldalában. Szervita főnővér rámszólt: ”Segítsen már tartani azt a csomagot a szegény atyának, mert Mór óta itt tartja az ölében. Az ölembe tettek egy 15 kg-os sonkát. F.N.: “Szép ajándékot kapott.” Igen, de nem ettem napok óta. Azt hittem, hogy megdöglöm. Az orrod alatt 15 cm-re ott van a sonka. F.N.; “Egy illatos”” Hajnal felé azt mondja Dezső, hogy négy óra van, de azt hazudjuk a ruszkiknak, hogy mi moszkvai idő szerint számolunk hat óra. Mondja: “Nem merem magát elvinni Pestre, mert  az első sarkon elkapják a külseje miatt. 11 km-re itt van Budatétény a mi kolostorunkkal, menjünk oda.” Én azt hittem, hogy megdöglöm. Az ember nem pihent, nem evett, gyalogolt, minden. Elindultunk, és nem találkoztunk ruszkival. De, ha találkoztunk volna, annyi lett volna, hogy megcsókolják a szakállát Dezsőnek, mert nagyon tisztelték a papokat.

Elértünk Téténybe, ott már én meg voltam mentve, meg ott már lehettem kopasz, mint barát, mert rámhúzták a habitust, aztán kész. Otthagytak két hétig. P. Felicián volt a házfőnök egész fiatal pap, 26 éves akkor. Egész nap kukoricát morzsoltunk, mert más kajánk nem volt. A padlás tele volt kukoricacsővel. A ruszkik nem tudták elvinni, mert ömlesztve volt, úgy, hogy egész nap pucoltuk a kukoricát és daráltuk. Olyan gyenge voltam, hogy egy tölcsérnyi kukoricát nem tudtam végig ledarálni. Le kellett ülni pihenni közben. Végre azután bejöttem Budára. Rettenetes látvány volt a Fő utca! Egy gyalogösvény középen. Úgy tessék elképzelni. Egy gyalogösvény közepén. Büdös volt. Hullaszag volt. Oszladozó lovak. Égnek tartott lábakkal. Hullák. A híd körül hullámzott a hulla, 10-20 ember hullája a hidak lábánál.

Itt azonnal beiratkoztam az iskolába, mert az érettségim nem volt meg. A Ferenc Jóskában akkor leérettségiztem. F. N.: Melyik iskola volt?”  Ez a mostani érseki, itt a Szabó Ilonka utcában, ami az épületgépészeti iskola volt eddig. Azt hívták úgy, hogy Ferenc Jóska, de úgy is hívták, hogy KIRKA, Királyi Katolikus egyetemi gimnázium. P. Ervin is ott érettségizett, mint általában mieink, akik nem Tatán, a piaristáknál. 

Itt a házban a kispapokat elvitték Tatára, mert ott több kaja volt. Itt éheztek volna. Itt ki volt? Kamill bácsi, őt ismerted biztosan, Kamill atyát,  P. Béla volt a házfőnök, P. István, piros szakállú, Erdész István, ő volt a plébános, Jácint atya, Ferenc és Arnold frissen szentelt papok volt, segítő testvér Labirint, ő volt a szakács és mellette az öreg Félix testvér, nem a mostani. Félix annak az elődje. Ezek nagyon buzgón dolgoztak az ostrom alatt. Mindennap főztek fent a konyhán, ahol most a kisegítő van. Amikor nombáztak nagyon “táncolt” ház Labirint szólt: “ Na, ne hülyéskedjetek!” 

Mikor bombáztak akkor is, minden nap főztek a társaságnak. Szegényeket kirakták a pincéből a németek. Abban vizes pincében, ami a kazán alatt van, a bokáig érő vízben ott voltak a kapucinusok, mert mi pincénket a német sebesülteknek kellett átadni. Jellemző a Labirintra, hogy végig nem ment le a pincébe, abban a szobában lakott, ami most itt kápolna után spájznak szolgál a konyha felé. Az a legszélső szoba. Még az ablak is rádőlt bombázáskor az ágyára. Akkor sem ment le. Az ágya tele volt törmelékkel. December 24-én, utolsó percben P. Jácint  bejött teherautóval s hozott egy hasított disznót. Egy nagy szekrény alakú hűtőszekrény volt, oda volt beakasztva.

Egyik éjszaka (Labirint testvér) hallotta, hogy matatnak a lakaton, német SS katonák akartak egy kis húst szerezni, de magyarországi svábok voltak ezek. Hallotta, hogy matatnak. Kiugrott a folyosóra. Koromsötét volt. Mindjárt a fenetekbe lövök, disznó gazemberek! Nincs is nektek a puska!  Nincs!? Bement, az ágyból elővett egy mannlichert. Belelőtt a plafonba. A katonák elmenekültek. Tudták, hogy rájuk nem lő. A parancsnokuktól féltek, Nekik nem szabad zabrálni. Német katonák nem loptak. 

Olyan éhezés volt ostrom után, hogy emlékszem rá, hogy P. József, a nagy filozófus professzor, aki szép magas emberként állt a konyha ajtóban, mondja az ifjú Félixnek, aki 22 éves lehetett: “az Isten szerelmére testvér csak egy tányér levest adjon még. Az Isten szerelmére! “ Egy teológiai tanár így kunyerált.

Nem volt egy cserép sem a templom tetején. Mindennap Félix is, meg én is  minden nap kimentünk Óbudára négykerekű kocsival, és 250-250 cserepet hazahúztunk, kenyér gőzzel. Emlékszem, egyszer megérkeztünk az Iskola utca elejére, ott ahol a bank van mostan. Alig vártuk, hogy a zötykölős kövekről a aszfaltra ráerjünk, aztán simán húzzuk. Olyan marhák voltunk, hogy nem tudtuk, hogy simán sokkal nehezebb húzni, mert jobban tapad a kerék. A zötyös úton könnyebben döccen egyik kerékről a másikra. Nem volt akkora a tapadás. Leültünk a járda szélére csuhában és bőgtünk, sírtunk.

Közben a celebikusok visszakerültek Tatáról. Raktuk a cserepeket a tetőre a templomban. P. Titusz volt a plébános akkor már. Magas létráról adogattuk föl a cserepeket. Ervin hülyéskedett úgy, hogy egy nagy tolltartót fejére tett. Azzal bohóckodott folyton, ez volt a szerencséje, mert Titusz a magasból úgy 8-10 méterről leejtett egy cserepet, élével az Ervin fejére. Úgy, hogy Ervin egyből leült a földre. Azt hitték, hogy meghalt.  Az volt a szerencséje, hogy a tolltartó felfogta az ütést. Titusz úgy jött lefelé mint a szélvész: ‘Jaj, Ervin ne haljon meg! Jaj, Ervin ne haljon meg, ugyanis arra készültünk, hogy már karácsonyra szentelik őt pappá, mert csak egy pár hónap volt hátra. Ervin néz, olyan kábán. Titusz kedveskedni akart, “mit kér ebédre?” “Egy nagy tányér babfőzeléket” Ez volt akkor a teteje az élvezeteknek: egy tányér babfőzelék. Meg is kapta ünnepélyesen karácsonykor. Így éltünk, sok mindent megéltük például egy pásztor képcső, ami teljesen le volt szakadva a bombázás következtében. Oda abba a pincébe Vidényi Károly elásott egy láda ezüst étkészletet. Én nem tudom miért, neki mindenképpen ki kellett volna szedni. Azt hiszem el akarta adni. Nekünk  csütörtökön nem volt tanítás, akkor mindig romeltakarítással foglalkoztunk. A ház 7 darab bombatalálatot kapott. El lehet képzelni mennyi törmeléket lapátoltunk folyton. Házmagaságig állt itt az udvaron a törmelék. Mi ketten, most már nem emlékszem, hogy Károly volt-e vagy valaki más volt a társam, ketten abban a gödörben vödörbe lapátoltuk a törmeléket, s a többiek húzták fel. Azt kértük a főnöktől, hogy ne kelljen még délbe se kimászni a gödörből, tehát annyi energiát se fogyasszunk, hogy feljöjjünk. Majd csak este jöjjünk kajolni. P. Béla mindenki megállt, s mondta: “Ma pörkölt lesz nokedlivel.”

Megettük a vacsorát. Az volt a furcsa, hogy nagyon rózsaszínű volt a hús. Jó volt. Hús volt, nokedli volt. Másnap a rendőrök elvitték a hentest, mert egy bernáthegyi kutyát borjúnak adott el. És mi azt ettük kutyahúsból készült pörköltöt. Hagymásan el volt készítve.Másnap már hányni sem tudtunk, mert megemésztettük. P. József lett rosszul, mert kényes gyomrú volt, ő borzasztó beteg lett az undortól. Ilyen kalandok voltak akkoriban.

Nekünk még ki kellett menni Máriabesnyőre Károllyal egy évre noviciátusba. s nekünk szerencsénk volt, mert ott jobb volt a koszt mint itt. Minden délután kaptunk egy adag savanyú káposztát kenyérrel, s az, a vitamin egyensúlyt tartotta bennünk. Emlékszem, hogy ott a bástya tornyában hízlaltunk egy disznót, titokban, hogy a ruszkik ne tudják meg, akik az alsó udvarban táboroztak. Csuda tudja, hogy nem vették észre. Lehet, hogy csak azt várták, mikor vágjuk le, s akkor elviszik. Marha nagy hó esett, olyan térdig erő. Csengeri nevezetű hentesünk volt és elvállalta, hogy úgy vágja le a disznót, hogy az nem ad hangot. A nagy hóban kiengedte a böllér, taglóval kupán vágta. Abban percben beledöfött, úgy, hogy az ordítás nélkül kimúlt. Aztán kijött a tanári kar, eljött ebédre. El lehet képzelni hurkát enni, hogy jöttek ezek a budaiak. Azt élveztük, hogy P. Jácint, hogy mosolyog. Jácint úgy tudott nevetni mint senki a világon. Nem tudom, te emlékszel-e rá. Az egész mellkasa rezonált, úgy nevetett. Mondták itt éBudán, ha mosolygott az udvarban, akkor Lánchídnál is hallották. Egész különleges nevetése volt. Aztán mindig javultak a körülmények.

Rengeteget dolgoztunk, mert a Fő utcai rendház romokban hevert, s amikor már ott tartottunk, na most már be van fedve legalább, mikor ház alakja van, 1950-ben kipakoltak bennünket az utcára. Nekem két napig még itt kellett maradni. Tanítani a katonákat, mert a katonaság foglalta el rendházat. A központi fűtés kezelésére tanítottam őket, mert én voltam a gépész. Akkor még nem Maléterék jöttek, hanem térképész katonatiszt növendékek tanultak itt. Velük történt meg, hogy a kápolna feletti szinten pingpongoztak az emeleten, és leszakadt a plafon. Azért fehér ott a mennyezet, most nincsenek festmények, mert a kadétok leszakadtak a ping pong asztallal. Ezt a házat most is felül kellene vizsgálni födém szempontjából tudniillik 1857-ben készültek ezek a mennyezetek. F.N. : “Fagerendával.” Ha megnézed itt is egy repedés van végig, azért mert egy elválasztó falat tettek itt föl. Itt megnyomtam annyira, hogy elrepedt a mennyezet. 47-ben jártunk egyszer úgy, hogy itt volt Rómából az ellenőr és este elutazott, itt a 101-es szobából, s reggelre az üres ágyával leszakadt a plafon. Úgy, hogy a földszintre hult rája. Szerencsére ő már előtte elutazott. Itt meg kéne nézni a födémet, mert 57-t óta egymás mellé helyezett gerendákból van a mennyezet. Hatalmas gerendákból: 40x40-es meg 30x30-as gerendákkal. Akkor is nagyon át kellene nézni, mert elszuvasodtak. Bármikor leszakadhat. Valaki mondta nekem, hogy hoz nekem ide egy szobakerékpárt. Mondtam, hogy ne hozza, mert az is vagy 30 kg én még 100 kg-val ráülök képes leszakadni a fődém az emberre..

A kadétiskola elment innen és helyébe jött  a Szabványügyi Hivatala a Honvédségnek. A Szabványügyi Hivatal ez azt jelentette, hogy az összes tiszteknek a káderlapjai itt őrízték, az egész Hadseregnek a káderlapjait. Minden 5-6 méteren a folyóson nemcsak őrség, hanem rács, s az ajtó le volt pecsételve.

Például harangozni csak úgy tudtunk, hogy  orgona kórusról lelógott a kötél. Ott harangoztunk az orgona előtt. . Bejött a kötél egy ilyen fahengeren muzsikált az a kötél, hogy ne dörzsölje a falat. S idővel mégis elfűrészelte a kötelet. Mindig fel kellett mászni a toronyba. A katonák közben a torony lépcsőt eltüzelték, a falépcsőt. 

Én meg közben tűzoltó lettem. Gyakorlatom volt a kötélmaszásban. A plébánia kérelmezte, hogy egy tűzoltót  engedjenek fel. Ők nem tudták, hogy a tűzoltó egyuttal kapucinus is. Két tiszt kísért. Minden ajtót, minden rácsot jegyzőkönyvvel bontottak fel. Le volt pecsételve. Ennyi óra, ennyi perckor. Egészen a padlásajtóig elkísértek, ott már nem jöttek velem. Ott megvárták, felmászok, megkötött a kötelet. Maléter nagyon fontosnak tartotta, hogy a harangszó történjen meg. Ne mondják azt, hogy a katonaság miatt nincs harangszó. Ha néha kimaradt valami miatt, Maléter megjelent, kérdezte, miért maradt ki?” 

Különösen bajunk nem volt velük, csak rettentően vigyáztak ránk. Ez azt jelentette, hogy ebben épületrèszben égett a lámpa éjjel nappal, és egy katona trappolt föl alá itt a két ajtó között. Amellett minden kapunál volt őrség. A konyha ablak fekete posztóval be volt szegezve, nem lehetett kinézni a Corvin téri ablakon. Szellőztetni csak a folyosó felé lehetett, mert ott katonaság volt az udvarban. Katona volt a Fő utca 30 előtt, 32 előtt, Ponty utca 2 előtt, illetve a Kapucinus utca és Corvin téri kapú előtt.  Ennyi őr állt kint az utcán.

Én közben melós voltam, tűzoltó voltam, minden csuda. Egészen 56-ban, amikor nagyon érezni lehetett, hogy  az országban valami lazulás van, a “Petőfi Körök”, meg minden, sőt tárgyalások indultak meg az egyház és az állam közt a szerzetesekre vonatkozóan. Én akkor egy autós üzemben dolgoztam, a un. Tetű vállalatnál, a Fővárosi Motor- és Gépipari vállalatnál, Angyalföldön. Fischert én vittem be oda raktárosnak. Az anyag osztály lassan mi belőlünk állt. Ott jártam úgy, hogy volt egy apró részlegünk, ahol tusír platnikat készítettek, amivel a sík árút lehetett mérni. Ezt egy öreg zsidó mérnök vezette, egy nagyon szimpatikus, tanult ember volt, rettentő szeretett hozzám beülni az irodámba. Én már akkor anyagos felső góré voltam, minden csoda. Rengeteget beszélgettünk Egyiptológiáról, észrevette, hogy zsidó szavakat tudok. Egyszer beállít reggel, azt mondja nekem: “Máma este ½ 8 -kor megborotválkozva, kiöltözve ott vagy, a Landeszmann lányról van szó. Készpénzben 1 millió Ft. Egy ház a Prohászka utcában, az édesapja nagyvágó Bécsben. A rabbinak a húgáról volt szó, akkor még nem volt kész rabbi akkor, 56. Tehát akkor kérjem meg a lánya kezét.

Hát nem tudtam mi a frászt mondjak. “Visszajövök 10 óra fele!”- mondta. 10-kor odamentem hozzá:  “Ne haragudj, én egy sokkal nagyobb üzletben vagyok érdekelve.” Én azt nem mondhattam, hogy pap vagyok. Nagyobb üzletbe vagyok érdekelve. Békében hagyott.  A rabbinak húgát kellett volna elvennie. Soha nem láttam a lányt az életben, fogalmam sincs ki az. Ilyen dolgokban is az ember ki volt téve veszedelemnek.

56-ban Jácinték azt ajánlották, hogy hagyjam ott az üzemet és jöjjek be ide szakácsnak, mert éppen nem volt szakács. Azért, hogy valamiképpen az egyházhoz tartozak, mert hátha visszaállítják a rendeket, mert csak azokat engedik vissza, akik egyházi szolgálatban vannak. Én ott felmondtam, eljöttem szakácsnak, és itt ragadtam négy esztendőre. Úgy, hogy trogelolhattam mint szakács. 10-12 emberre főzve folyton, bevásárlás, főzés, mosogatás, mindent egyedül kellett csinálni.

F.N.: Voltak 12-en?

Itt volt: Béla, Bertalan, Jácint mint személyzet, mint papok. Itt volt: Ivo testvér, ő volt a sekrestyés, Domján, Károly, Játe, P. József munka után minden nap idejött ebédelni, Anasztáz, Amadeus, öcsém is egy darabig, mert Ágoston öcsém kapucinus volt, 6 évig várt arra, hogy engedjék, hogy teológiát tanuljon. Hat év után mit csináljon.? F.N.: “Sok ám az!”

Itt vészeltem át 56-ot. Az volt az érdekes, hogy 1956-ban, szeptember 18-án Maléter beállított az irodába, s azt mondta: “Uraim, mi elhagyjuk ezt az épületet, gondoskodjanak róla, hogy egyházi kezelésbe kerüljön! Sarkon fordult és elment.“

Honnan tudta? Mit tudott? Mit terveztek ők egyáltalán? Tudtuk, hogy ő csak menet közben állt át a jobb oldalra. Ő rendet akart csinálni a Mária Terézia laktanyában, oda szorult s kénytelen volt jobb oldali lenni. Utána pedig meg futott, verseny futott a honvédelmi miniszterségért, s a kötélért.

Arról volt szó, hogy ez, vidéki papok számára szálloda lett volna ez az épület. Ha valaki feljön Pestre, akkor itt szálljon meg, egy egyházi szálloda. F. N. : “Már akkor is, ma is ez a veszélyhelyzet, hogy szálloda lesz” Hát nem tudom. F..N.: “Akkor legalább magyar papok lenne.” Mindegy, hogy lesz. F.N.: “Mindegy, Bocsánat.”

Balogh páter is ide akart költözni. F. N.: “ A politikus Balogh páter?” A politikus Balogh páter a nagy hasú, tudniillik ő nem tudott kiszállni a gépkocsiból csak úgy, hogy átszerelték az ajtót, hogy hátra felé nyíljon. Akkora hasa volt. Lépcsőt egyáltalán nem tudott járni. Neki az tetszett, hogy a Corvin tér felől bejön kocsival, akkor lépcsőzés nélkül az első emeleten van. Ezért akart idejönni. Közben aztán forradalom lett.

Itt volt 8 katona, akiket itt hagyott Maléter, őrségben. 23-án még kint álltak őrséget. Én már voltam olyan bátor, hogy a fekete posztót leszedtem az ablakról, s kiláttam a Corvin tér felé. Láttam, hogy a kiskatonák a kőoszlop mögé huzódva tartják a géppisztolyt. Kint pedig ropogtak a lövések. Kiszóltam az ablakon: Pajti, legalább tudja kit lehet beengedni, ki a barát és ki az ellenség? Tudja a rosseb, fogalmam sincs. Egy óra  múlva bevonták az őrséget. A bajuk az volt, hogy a kosztot a Gyorskocsi utcából kapták a börtönből. S nem katák. Elindultak, hogy kaja után nézzenek és haza állítottak egy négykerekű kocsival, amin hoztak két zsák krumplit egy zsák hagymát és egy köbméter zsírt csak úgy papírral betakarva kockában. Tőlünk kértek lábast és szegények villanyrezson egész nap főzték a paprikás krumplit maguknak. És a géppisztolyokat kirakták a kapualá. Bevonultak a portásfülkébe, s egész nap a ”Szabad Európa Rádió”-t hallgatták. A vége az volt, hogy november 4-én menekülniük kellett a katonáknak. A magyar katonaságot feloszlatták az oroszok. Itt a nyolc katona közül  hatan Dunántúliak voltak, azok meg tudtak lógni, mert nem kellett átmenni a hídon. Kettő Alföldi volt. A kettő olyan ügyes volt, hogy néhány nap alatt eladta az egész házat szobánként jó pénzért. S megtömött zsebekkel meglógtak aztán, amikor már át lehet menni a hídon. Úgy, hogy itt találta magát a városi tanács egy teljesen tele házzal,piros lámpás ház lett. Két évig kínlódott a tanács, amíg lakást tudott adni az ide betelepülteknek. Akkor jött ide a “Kultúra Külkereskedelmi” vállalat. Az olyan külker vállalatokat, amelyeknek egy szóból állt a fedőneve: “Kultúra”,  azok mind fegyver kereskedelemmel foglalkoztak. Fedőszerv voltak.

Az államosításról és a könyvtárról

Egy bizottságot küldték ki. A bizottság határozta meg, ugratóba homennyi feltétlen szükséges ebből az épületből ahhoz, hogy plébánia is legyen. Ők szabták meg, hogy a templom mellett hány méter tartozik ezután a plébániához. Úgynevezett “paritásos bizottság”, úgy hívták. Volt  egy egyházi képviselő,p az Érsekség elnökségről  és az állami bizottság. Először még a második emeleten is kaptunk egy-két szobát, de aztán a második emeletet elvették. Úgy, hogy csak ez maradt: Ez szoba, a szemben levő meg a sarok szoba, és akkor a kápolna, akkor fúrták át ott a plafont a konyha felé, s csinálták azt a macska ugrasztó létrát, így lehetett közlekedni az emeletre, lépcsőházunk nem volt.

A kapucinus könyvtár

Megállt egy teherautó ott az ablak alatt a templom végén a második emeletről lapáttal teherautóra, és zuzdába  ment  12 ezer kötet. F. N.: “Még csak nem is kosárba hordták el?” Nem, nem! Lapátolták az ablakon dobálták  ki egyből a platóra vitték a zúzdába, és kaptunk 4 mázsa makulatúra papírt, újságpapírt a befűtéshez. F. N.: “Borzasztó”. 

Ezenkívül volt még a régi könyvtár. Mert ez, csak az 1900-tól megjelentek könyvek voltak, 12 ezer kötet. A másik a garázs feletti könyvtárban ott a régebbi könyvek voltak. Az 1900 előtti könyvek voltak. F. N.: “Ez már régiség”. Sőt un. inkunábulum is voltak közte, ez azt jelenti, hogy amikor a nyomtatás kezdődött, akkor úgy csinálták, hogy egy-egy fejezet elején csak egy kis betűt nyomtatták oda és később kézzel berajzolták az iniciálét. Ezeket hívták  inkunábulumoknak. 22- őt vittek el. Ezeket nem hulták, annyi eszük volt. F. N.: “Még jó.” Hogy hová kerültek nem tudjuk. Ezek óriási értékek, mert a könyv nyomtatás legelejéről valók. F. N.: “Lehet, hogy elment pénzcsinálásra vagy jóvátételre?” Lehet, hogy kint van Oroszországban!?

Ha oldalról, pl.: a Corvin térről nézzük a templomot az az érzésünk, hogy a torony arányaiban nem odaillő, vékonynak találjuk. Testesebb tömeg látványa megfelelőbb lenne

Ezt a tornyot 1857-ben építették. Akkor került oda a Marschalkó szobor kis Szent Erzsébetről.  Marschalkó, aki  a Lánchíd oroszlánjait is készítette. Ezek a házak szemben nem voltak, ez a Duna-part volt. Egészen másképpen nézett ki. A szűk utcában nagyon hülyének fest az egész, mert annyira keskeny az utca, hogy tulajdonképpen nagyon szép homlokzata van a templomnak, de nem tud érvényesülni a szobrával se ornamentikájával, mert nincs rálátás. Ez a templom mecset volt, ezt a törökök építették. 1500 években kezdte Tojgun pasa építeni. Ezek mecset falak most is, csak elől hozzá építettek az orgona korust a toronnyal és hátul a szentélyt. S mellette volt épület. Ha megnézed a sekrestyével szemben az ajtót milyen széles fal, az is egy török homlokzattal az volt a fő fal. 1857-ben elé építettek egy sor szovát, azzal előre meg, a Fő utca felé megerősítették az épületet úgy, hogy az fürdőépület volt, török fürdő, Tojgun fürdője, a 30-as pincében most is ott van lekötve a forró forrás. Alattunk melegvíz van, igen.

Mi volt a történet. Megkapták először a mecsetet. Mellette kórháznak használták Tojgun fürdőjét. Itt vegyesen török és keresztény sebesültek voltak, és jezsuiták ápolták őket. Ezek a jezsuiták nem adták nekünk ezt az épületet, pedig az érsek nekünk adta. A mecsetet is, hogy keresztény templommá építsük át. Évekig húzódott a dolog. Széchenyi György érsek 101 éves korában azt mondta a jezsuitáknak: “Odamegyek és a botommal vertek ki benneteket, ha nem adjátok át a kapucinusoknak az épületet!” Rengeteget dolgozott az az ember Magyarországért. Ő telepített le minket. Keresztény formát a templom 1717-ben nyert csak. Akkor Vincsi Ottó nevezetű kapucinus mérnök az építette át nagyjából és a belgrádi püspök szentelte fel a templomot. Még egészen mecset formája volt. A Corvin tér felől, ahol most a Lourdesi oltár van ott volt a bejárat. Három ajtós bejárat. Később aztán átépítették jobban kereszténnyé. Akkor aztán jött az 1848-1949-es, két ostrom volt Budán. Legjobban a mi épületünk szenvedte meg. Mert, amit belülről rosszul lőttek ki, az ránk esett, Pestről lőttek át Budára ránk esett. Az az érdekesek hogy templom aránylag még megúszta, de a rendház nagyon erősen lerombolódott. Ferenc Jóska saját költségen felépítette újra a rendházat,  amely 1857-re készült el. Ezek a mostani ajtók, meg mennyezet, meg minden abból a korszakból valók. Az ablakok sajnos nagyon el vannak már korhadva a keretek. Feszly Frigyesnek a tervei szerint csinálták. Azért van a rokonság a külalakban, az ornamentikában. 1927-ben Szent Ferenc halálának az évfordulójára, jubileumi év volt, akkor nyerte a belső formáját a templom, akkor borították a török falakat ezzel a zöld műmárvánnyal, ami most van. Ezt P. Veremund készítette. Bent itt még annyi változás lett még, hogy hajópadló volt a folyosón, s egyszer míg Veremund -  akkor volt a főnök  - szabadságon volt, s Anasztáz a helyettese gyorsan kicseréltette kőkockára az egészet. Nagy vitatkozás volt, hogy szabad volt vagy sem. Ilyenek voltak, de mondom az ostrom csúnyán elbánt az épülettel. 1973-ban akkor nyerte ezt a pofáját, külalakját, ami most van.

A kereszt balesete, a harangokról, a templom fűtése XIX. századi árvíz, az 1938-as nagy árviz

Lehet, 1947-ben leesett délelőtt a tetőről a kereszt. Emlékszem nagyon izgultunk akkor.  Gerenda belseje volt és bádoggal volt borítva. Délelőtt 11 órakor lezuhant a Fő utca kövezetére. Senki nem sérült meg. Külön Isten áldása volt. Akkor készítette aztán József atya, ez most üres ez a kereszt bádog, illetve réz. Emlékszem novemberben - akkor én voltam a diakónus  - akkor húzták fel a keresztet kívülről ilyen kötél mászó emberek, alpinisták rögzítették. P. József volt a főpap. Álltunk kint a járdán a Corvin tér felől jött Blazovich Jákó bencés atya, ő volt Habsburg Ottó-nak a nevelője, valamikor Madeira szigetén 22 körül,  s odaállt mellém és mondta: “Ő Felsége születésnapjára  csináljátok?” Akkoriban van, úgy látszik a születésnapja. Mondtam: Nem Ő Felsége, egyáltalán nem, Szent Erzsébet búcsú volt a novemberi vasárnap. Blazovich Jákó volt az igazgatója annak a bencés kollégiumnak, ami itt volt a Francia Intézettel szemben, az Emmer palota, a Pala utcában. Ott volt egyetemi hallgatók számára katolikus kollégium, bencés kollégium. Dr. Emmer Kornél palotáját a bencések örökölték. 1950-re tervezték a bencések. Blazovich egy évig itt lakott nálunk várta, hogy visszakapja. Aztán nem lett belőle semmi (államosították).

Ezek a harangok a helyőrségi templom harangjai, amelyek most itt vannak. Ezek épen lezuhantak a toronyból. A miénket pedig kilőtték. Ezt megkaptuk. Csendbe vagyunk, ne hogy visszakérjék. Az öreg Félix-vel mi jártunk folyton a helyőrségi templomba a romok közül összeszedni holmikat. Többek között például Szent György oltárképet is lehoztuk ketten a fejünkön, egyik mellékoltárnak a képét, amit a tábori püspökség el is vitte innen. A többit nem merjük bevallani mi mindent hoztunk le. Ez nem tolvajlás volt, mentettük az egyházi vagyont.

A pincében van egy kazán, s az meleg levegőt fújt be egy csatornába, s azoknak a rácsai most is megvannak a Szent Antal szobor előtt, meg a bejáratnál. Ott jön fel a meleg. Úgy, hogy kazánnal, szénnel fűtünk. Aztán egy időben az ostrom után egyszer nagy álló kályhákkal fűtöttünk, amelyek fújták - nagy csattanással- a meleget be a templomba. Szombaton egész nap fűtöttünk. 1 mázsa, nem szenet, hanem kokszot befűtöttünk, s ezzel 10-12 fokra fel tudtuk melegíteni a templomot. A misék alatt már nem lehetett csattogtatni, akkor szivattyú volt.

F. N.: “A nagy pesti árvíz, hogy érintettet benneteket?” Úgy érintette, hogy a lakosság egy része ide beköltözött a kolostorba, hegyoldalban a volt az épület. Rengetegen voltak itt bent. Olyan magasan állt a víz, hogy a templom legfelsőbb lépcsőig. Van fénykép is erről nekünk, hogy csónakban ott ülnek a barátok a tűzoltókkal csákjákkal, menteni, ami menthető. Önálló fénykép is van, csak egy kicsit barna színű. F.N.: “Mutatja, hogy régi.” Olyan magas volt a víz, hogy minden nap ment egy páter az Erzsébet apácákhoz misézni. Csónakkal ment,az orgonakóruson misézett, mert lent a templomban nem lehetett, mert embermagasságban állt a víz. Az árvízkárosultaknak itt a líceumban tartott koncertet. Az emléke Liszt freskó a falon. A História Domusban benne van az aláírása Lisztnek, 1835 vagy 38, már nem tudom. F. N.: “A freskót leverték vagy csak rá mesztelték?” Az a gyanúm, hogy le is verték. F. N.: “Le is verték?” Utána kellene kutatni a falban. De, hát ez borzasztó. El van választva, mert födémet építettek be. Szép festmények voltak: a magyar himnusz, a magyar család és a háttérben a romokban heverő Magyarország és az épülő Magyarország. A másik falon pedig Szent Ferencnek a képe volt, ahogy két gallyal hegedül, az egy lendületes kép volt, mert szegény Feszty Masa itt az oltárképen úgy ábrázolja Szent Ferencet, hogy két fagallyal hegedül, de olyan kokadt fejjel, hogy ez nem ábrázolja a lelki hangulatát. Mert amikor már két gallyal hegedül, az már robban fel. Azon a képen kicsavart derékkal van ábrázolva a lendülete hegedül a két gallyal. Ezt is lemeszelték az ellenség. Maléternek a munkája.

Feszty Masa

Szegény sűrűn járt hozzánk, tudniillik egy túl érzékeny lelkületű volt. Képes volt háromszor meggyonni naponta. Lejött a Várból, s jött gyónni. Két évig voltam gyóntatója. Ő festette Szent Ferencet, Szent Antalt és a felette lévő kis képeket a mellékoltárokon. Ő festette volna a főoltár képét is, de nem volt akkora műterme, hogy elférjen benne. Fizikailag nem fért el, s akkor Fáy Győző festette, aki nem is katolikus ember, valahogy a kép részleteiben  nagyon szép, de nincs összhang, például, a Szent Erzsébet alakját, ha kivágnánk, nagyszerű kép lenne, vagy van egy nagyon deltás asszony, aki ül a lépcsőn és szoptatja a gyerekét, egy koldusasszony nem olyan deltás mint az. Az anyaságról frankó kép volna. Anyós meg a szobor nő, ahogy a sarokban pletykálnak. Pletyka címmel külön egészen jó kép. A részletek nincsenek összhangban egymással. Nincsen lelke a képnek. Mindenki kérdezi, hogy ki az? A rózsákról sejtik, hogy ez esetleg Szent Erzsébet.