VISSZAEMLÉKEZÉS III. RÉSZ

 

VISSZAEMLÉKEZÉS III. RÉSZ

(Különleges helyzet, 1951-ben katona a Magyar Néphadseregben. Történetek: Ervin atya, Zadravecz püspök, P. Veremund, a veszprémi Szent Margit templomszentelés, a nyomda és a Missziós Hírlap)

Katonaévei a szocialista hadseregben

1950-ben, amikor megszűnt a kolostor, akkor én voltam Weninger segédkántora. Volt mindig mellette valaki, mert Weninger a Fővárosnál volt pénzügyi tisztviselő, meg a fővárosi énekkart is vezette, mellesleg zenészkezdett is. Én voltam a segédkántor, aki még állami kongruát is kaptam, 145 Ft-ot havonta. Kint voltam vele az összes vizekből. De itt kaptam ebédet, mert amit lehetett besegítettem stb. De behívtak katonának. Nos, akkor még nem volt személyi igazolvány, csak bejelentő lap. A bejelentő lapon nekem foglalkozásnak az volt írva, hogy zenész. A kántor az zenész, ugye.

Úgy, hogy zenészként vonultam be akkor egy nyári hadgyakorlatra katonának. Ott nem tudták, hogy én pap vagyok. Rendetlenség volt a nyilvántartásban. Abban az évben kaptunk katona könyvet is. Azt a világos kék könyvet. Szerencsémre, aki azt kiállította az csak annyit írt be, hogy foglalkozása: főiskolai hallgató. Ezek láttak ezt, főiskolai hallgató mellette zenész magától érthető, hogy Zeneművészeti főiskolai hallgató. Úgy, hogy én nem trobitáltam, de harmonikáztam. De, mikor sorakoztattak minket. “Kinek van jó írása?” Én nem tudtam, hogy a honvédségnél mi az, hogy jó írása van valakinek.  Steimec Ernő nevezetű zsidó fiú, velem egykorú az lépett ki a sorból, hogy neki jó írása van, akkor maga lesz az írnok. Ipez egy idegileg teljesen tönkrement fiú volt, ez a szegény zsidó. Auschwitz került vissza. Csütörtökön azt láttam, hogy izgatottan járkálnak Grünstein az írnok, meg a század parancsnok, aki a nevét alig tudta aláírni, olyan primitív volt

Egyszer csak sorakoztatják a századot.  Kinek van itt érettségije? Akkor már kénytelen voltam már kilépni. Egyetlen voltam. Akkor már táborban voltunk. Jöjjön be az irodába. Bemegyek. Nagy csomagolópapír az asztalon megvan oldva: hétfő, kedd, szerda, 7, 8, 9 órarend. Mellette nagy A4-s nagyságú füzetek: alaki kiképzés, fegyveres, politika, babala. Mindegyik fedelében, hogy hány órában. Azt mondja:  “Össze tudná állítani ezt a kiképzési tervet a hétre?” Persze. Leültem, egy olyan 10 perc alatt, 15 perc alatt készült egy terv, alaki, ilyen olyan, amolyan. “Bemerné vinni a zászlóaljhoz?” Mérne merném. “Akkor vigye be!” Bevittem. Leadtam. Kaptam egy cédulát, hogy elfogadták. Már az ajtóban vártak. Akkor azt mondja századparancsnok: “Mostantól kezdve maga csütörtökön nem vonul ki, hanem ezt csütörtökön csinálja itt az irodán.”

Csütörtökön nagy diadallal bevonulók, röhögtünk, beszélgetünk a zsidó fiúval. Hozzák a postát. Ő felvágja a borítékokat. Mondom: Nem olvasod el? Azt mondja: “Nem, csak jelezni akarjuk, hogy akármit ne firkáljanak. Ha fel van bontva, cenzúrázva van.” Én adogattam neki, hogy ossza szét. Ott van egy református levelezőlap, Nefelejcs csoport, alatta egy oltár idézet: “Dicsérjétek az urat mert jó, hatalma örökkévaló!” Nem tudom mi ütött belém, azonnal mondom héberül neki: הלל את ה' כי טוב הוא, כוחו נצחי!

Azt mondja: “Te honnan tudsz héberül?” Mondom: Még hazulról. Mindent hazulról hozok. Néz, “Te hová való vagy?” Mondom: Nagyváradra!  F. N.: “Jó hely.” Tudta, hol van. Félszáz ezer zsidó volt ott. Láttam az arcán, hogy érdekes, hogy ezen a pofán nem látszik, hogy zsidó. Délután kézigránát kiképzés volt, azzal vacokolunk ott. Ordítják a nevemet valahonnan az erdő széléről. Jó hát, megyek oda. Mind a politikusok. A század politikai vezető. “Nem tudja, hogy magának itt a helye?” Nekem senki a világon nem szólt. Grünstein mikor megtudta, hogy én zsidó vagyok elment a zászlóalj politikai parancsnok, egy őrnagyhoz, hogy szegény zsidó mint irányzó kipergett géppuska csöve ingbe augusztusban. Senki meg nem mondta nekem, hogy én vagyok a politikai vezető a századnál. Én többet nem voltam géppuskás irányzó. Hátul lődörögtem előkelően, ugye mindig a század mögött.  Bevezettük a szombat esti zenészetet. Ez azt jelentette, hogy mi péntek reggel utaztunk  Budapestre nagy dobért, harmonika vót. Akkor zenéltünk szombat, vasárnap. Hétfő  utaztunk Budapestre, mert Grünstein azt hazudta, hogy hétfőn mindig vissza kell hozni a dobot. - Úgy, hogy péntek, szombat, vasárnap, hétfő nagyszerű lógás volt. Szerencsémre lelkiismereti nehézségeim voltak, hogy politikát tanítsák pap létemre, ugye. De az volt a szerencsém, hogy akkor vezették be az ötéves tervet a következő évben, a három évesben voltunk még. Csak az ötéves terv előirányzataival kellett foglalokozni. Csak pedagógus munka volt igazába, ahhoz meg értettem, annyira, hogy elnyertük a politikai vándor zászlót a Dunántúlon. Azon kívül én lettem a Dunántúl első lővésze. Fényképem a “Honvéd” újságban megtekinthető az 1951.  

augusztusi számában, ahogy a tölgyfa előtt állok  gimnasztyorkában két ruszki gép pisztollyal. Alig tudtam leszerelni a hadseregből, mert volt két ezred parancsnoki dicséretem, meg minden. Mindenáron azt akarták, hogy katonatisztnek maradjak bent. Na, de sikerült leszerelnem. Jellemző, volt egy befejező nagy hadgyakorlat. Abszolút eredménytelen volt katonailag. Hülyeség volt az egész, ügyetlen emberek. A tisztek annyira nem ismerték a térképet, hogy vonultunk az erdőkön a Bakonyban mindannyiunkat leültettek a fák alatt, legelöl lovagoltak ott volt a nyakukban ott volt az ïránytű, de fogalmuk sem volt, hogy hogy lehet használni. Volt úgy, hogy egész nap a konyha nem talált meg bennünket. Este, mikor bementünk a táborba akkor érkezett utánunk a konyha, s akkor az orvos a latrinába mindent kiöntetett, mert több mint négy órán át alumínium edényben az étel, s akkor már nem engedte kiosztani. Ilyen cifraságok voltak. Vonalak mögött sétálok s jön a zászlóalj politikai előadó. Mondtam neki:  Hát apám, ez egy nagy nulla, ezeket jövő nyáron is be kell hívni legalább egy hónapra. Azt mondja: “Te azt hiszed, hogy jövő nyáron lesz még kommunizmus?” F.N.: “Szörnyű”  Szóvan így nézett ki. Képzeld el, hogy ha valaki előkaparja a dolgokat. Azt mondják: III/III-as, hogy II/II-es , vagy I/I-es vagy nem tudom micsoda. Tehát az embert meg lehet hurcolni.  Szóval Kató néni ugy lett kántor, hogy nekem el kellett menni katonának, utána nem akartam kitúrni a helyéből.

Tudod, hogy milyen szemtelen volt az állam. Egyszer értesítettek, hogy 70 fillérrel megemelték a kongruámat, az állami fizetést. Képesek voltak külön  levelezni. Többe került a bélyeg mint a fizetés.

Ervin atya börtönlakó lesz

Abban az időben Ervin atya a BESSZKÁRT-nál  szolgált, felsővezeték ellenőrző, karbantartó legénységként. BESSZKÁRT-os ruhában járt. Olyan égbeszálló lélek volt, hogy délután járt a betegekhez, és képes volt egyenruhában, sapka nélkül, de maga előtt tartva a selyemzacskót vinni az Oltári Szentséget a betegeknek. Kalózkodott mint pap, mert akkor már nem szabadott papként működni. Az apácáknak tartott egyszer egy lelkigyakorlati napot Máriafürdőn. Lebuktak. 9 év börtönbüntetést kapott. Itt lakott Páldeákéknál a Szilágyi Dezső téren a cselédszobában. Lepecsételték. Őt elvitték. Sok mindent összeszedtek a szobájában. Hála istennek annak, hogy a naplóját nem találták meg. Csak mikor már feloldották a szoba elzártságát, s mi bemehettünk, akkor találtuk meg az iskolai füzetet, amiben ez a szerencsétlen mindent leírt az én szerepemet a honvédségnél, meg az Örkény szerepét, aki szintén kapucinus volt. Szerencsére nem találták meg, így nem buktunk le. 

De a katonaságtól leszereltek. Advent van, én akkor már tűzoltó voltam. De szabadnapos és akkor helyettesíteni akartam Weningert a hajnali misén, az akkor ¼ 7 kor volt még divatos, ugye. Úgy ½ 6 körül felkelek, Fischeréknél laktam, szemben a Halász utca 2-ben. S csengetnek. Kimegyek, látom a függönyön át, hogy rendőr. Akkor szokták, zserbós kocsival összeszedni az embereket 5 és 6 között. Nyitom a kis ablakot. “Pacsay János?” Az vagyok én. Na mondom mehetek Ervin után. “Itt van ez a csekk tartozik a honvédségnél 25 forinttal, mert hiányzott a puskacső mellől a tisztító drót.”  Olyan boldog voltam, hogy 25 forintot csekken kell befizetni. Hát jó, elmegy a rendőr. Jövök le, aztán házmesternő és a bizalmi beszélgetnek: “Hát maga itt van?” Mondom, miért ne volnék! “Náluk becsengetett a rendőr, s azt kérdezte itt lakom-e, azt hitték visznek”. Szóval ilyen hangulatú volt a környezet.

(Ervint) a börtönben érte a 56. 51-52 játszódik. 56-ban pék volt a váci börtönben. Isten akarata, kész, belenyugodott. Úgy dobták ki a börtönőrök. Menjen már a csudába, mert mi sem mehetünk addig el, míg egyetlen ember van a börtönben az utolsó nap. El ne menjen Pestre, mert ott lőnek. Hát hova menjen? Azt tudta, hogy P. Dezső tartományfőnök, a plébános a Győrszigeti plébánián. Odament. Ott a plébánián lakott P. Tibor is, akkor Radnai Tibor, akit elcsaptak a Móri plébánosságról mint szerzetest. Sekrestyés és szakács volt ott Dezsővel. November 1-2. - azt mondták Ervinnek, hogy legjobb volna, ha kimenne Bécsbe, mert már nem lesz semmi ebből a forradalomból. “Hát még én soha nem voltam Bécsben” - mondta Ervinke. Azt mondta P. Tibor, hogy “majd én “kikisérem!” Kikisérte, de mire visszajött volna lezárták a határt. P. Tibor így szakadt ki Nyugata. Nem akart ő disszidálni, mert remélte azt, hogy valahogy sikerül vissza kapaszkodni a Móri plébánián. Ervin először Svájcban lakott egy darabig, aztán sokáig Bécsben, most már legalább 15 éve Klagenfurtban.

Zadravecz István püspök

Visszatérve a rendnek a dolgaimhoz. Amikor én itten négy évig ilyen lógós voltam, hogy irodás, meg portás, meg sekrestyés, meg minden, minden hétfőn Zsámbékra mentem ki a szüleimet meglátogatni, akkor volt a szabadnapom. Majdnem minden alkalommal meglátogattam Zadravecz püspököt, aki az ottani plébániára volt internálva. Nagyon könnyű lélekkel viselte a dolgokat. Hát utóvégre öreg ember volt már. Ő nagyon sokat beszélgetett aztán velem. Volt olyan eset, hogy  üzent, hogy misézzek a szobájában, mert betegen fekszik, s szerezni áldozni. Ilyen alkalomkor aztán elmesélte például azt, hogy milyen izgalmas volt a frankhamisítás, amit ők csináltak a háború után. Mert azt mondja egyetlen országgal sem toltak úgy ki mint Magyarországgal, hogy irgalmatlan pénzbüntetést is róttak ki rá. Ők elhatározták, hogy védekeztek fognak olyan formában, hogy próbálnak frankot hamisítani. A papírt ugyanannál a gyárnál vették Svájcban, ahol francia bank szokta venni. S egy német grafikus csinálta nekik a papírpénzeket és ők esténként sétálgattak zokniban a pénzeken a padlón, hogy kopjon, hogy ne legyen olyan ropogós friss. Tehát kik voltak a frankhamisítók?  Egy tábori püspök, aztán Windischgraetz herceg, a budapesti rendőrfőkapitány, s így tovább, válogatott “cigánylegények”. Ki volt adva az utazóknak, akik mentek ki Nyugatra vásárolni, felhasználni a hamisított frankot, hogy nagy összegeket, feltűnő összegeket egyszerre ne fizessenek. Évekig ment, nagyon szépen a bolt. Vásároltak Magyarország számára hamis frankkal. Az egyik nem úgy a fejében ment a bátorság, hogy egy egész bőröndre való papír pénzzel fizetett. Ezzel lebuktak. Olyan tökéletes volt a hamisítás, hogy máig nem sikerült teljesen kivonni a forgalomból azokat a pénzeket, amiket akkor hamisítottak. Persze azóta új frank van. De máig nem sikerült azonosítani, olyan tökéletes volt, úgy, hogy csak olyan hasra ütés szerint vontak ki a forgalomból papír pénzt a franciák, hogy a pénzügyi egyensúlyt megtalálják. Köztudott volt, hogy a püspököknek minden őt évben be kell számolni a pápánál. “un. ad limina.” Mennek a szent küszöbökhöz.  Azt mondja ő retettően izgult, mert ő tanársegéd volt a milánói egyetemen, amikor a pápa ott könyvtáros volt, úgy, hogy ők személyesen ismerték egymást. Ez volt XI. Pius pápa. Gratía alien. Hát azt mondja: “Zabszem és gőzkalapács”, ahogy bement a pápához, mert ez egy ő ilyen piknikus, kövéskés testalkatú,  nagyon hamar robbanó ember volt, attól féltem, hogy felpofoz. Félóra, minderről kérdezett végig semmi. Azt mondja, hogy nagy boldogan jövök ki, a harmadik szobában utolért a titkárja és kezembe nyomott egy 20 frankot és azt mondta: “Ezt Őszentsége küldi.” Tehát szinte azt üzente, hogy jól csináltátok, így kell vissza pofozni a disznó franciákat. Igen, azt mondta, ők akkor börtönbe kerültek a Margit körúton, de az csak olyan színház volt, ahogy a külföldi bizottságok elmentek őket máris elengedték. Azt mondta, hogy ilyen veszély volt, hogy megint jön valami ellenőrzés, akkor mindig bementek a Margit körútra. De soha nem volt olyan jó dolguk mint a börtönben.

Ő mesélte azt, hogy 45-ben letartóztatták. A Markóban őrizték. Egyszer engedélyt kért arra, hogy kísérjék át a Margit körútra, hogy misezhessen egyet.  Azt mondta, hogy egy börtönőr kíséretében átengedték a Margit körútra. Zárt templomban misézett, meg a breviáriumot is elimádkozta. Nagy keservesen elindulnak vissza a börtönbe. S ahogy jöttek a Kossuth hídon, akkor az még létezett, többen felismerték őt, és elkezdtek a háta mögött gyülekezni. Volt már úgy harminc ember a háta mögött, odajön mellém a börtönőr, azt mondja: 

“Tessék engem megvédeni.” 

Zadravecz István: “Miért? Ki ellen?” 

Börtönőr: “Nézze meg mennyi ember jön utánunk!” 

Zadravecz István: “Magának puskája van!” 

Börtönőr: “Puskám van, de töltényem nincs. Ezek a disznó oroszok puskát adnak, de lőszert nem adnak hozzá.” 

Az mondja, karonfogva vittem be a börtönőrt a börtönbe, nehogy megverjék az utcán.

Befejezésül…

Nagyon érdekes alakja volt a tartományunknak Veremund atya, aki borzasztó szögletes embernek nézett ki, mert olyan furcsán akadozva beszélt, de egy nagyszívű ember volt, aki sokat, sokat törődött a néppel. A keze nyoma, ahol megfordult mindenhol megvan. 

Ő világi pap akart lenni. Első éves kispap korában megvakult. Hazaküldték, vak nem lehetett pap. Meggyógyult, s akkor tett fogadalmat, hogy kapucinus lesz. Jó kapucinus lett belőle. Többek között 1912-ben megalapította a Szerafikum nevezetű kollégiumunkat Tatán, ahol falusi gyerekek gabonáért kaptak ellátást. A magyar paraszt nagyon nehezen tudott pénzhez jutni, viszont egy-egy zsák gabonát letett, s ezzel meg volt oldva a kérdés. Ez az épület közvetlenül kolostorunk mellett van, s ez volt sz osztrák- magyar rendtartomány posztógyára, mi magunk főztük a csúhának való anyagot és apró patak is volt a kertünkben és abba áztattuk az anyagot. Ezt akkor már nem akarták folytatni, nem is volt már aki értsen hozzá. Az épületet így aztán Veremund felhasználta arra, hogy kollégium lett, jó pár tucat pap került ki abból az intézetből. Ugyancsak ő alapította Cornadénum nevezetű intézményt a kolostort kibővítette és ott kapucinus kispapokat neveltek, ott direkt kapucinusokat. A Szerafikumból próbálták a növendékeket pappá nevelni, de nem volt kötelező természetesen. Ez a Cornadénum kimondottan kapucinus kispapokat nevelt, gimnazista kispapokat. Ezeknek a prefektusa vót Kornél atya egy darabig. Nagyon érdekes, beteges ember volt. 1911-ben ment betegállományba és 1957-ben halt meg. Úgy, hogy egész hosszú betegállományba volt neki. Nem volt olyan testrésze, amit ne operáltak volna: a vesétől a gyomráig, a tüdőig, meg minden. F. N.: “Szegény.”

Veremund atya nem sokat törődött azzal, hogy a nehézségeken segítsen, 1920-ban így például felment Pestre, s addig nem ment vissza, amíg a Népjóléti Minisztériumból 2 vagon lisztet nem vitt le Mórra. Koldult is szegény. Itt Budán, hogy ez a templom belülről így néz ki, hogy a falai műmárvánnyal borítottak stb. Veremundnak köszönhetjük. 1943-ban volt az aranymiséje Nagyváradon. Én akkor már a szemináriumban világi kispap voltam. Azt tudták, hogy kapucinus akarok lenni. A kispapok énekeltek a aranymiséjén, de engemet beosztottak asszisztálni a székesegyházban a püspöknek. Ne tudjak elmenni az aranymisére. Az Aranymise végére elmentem azért, a harmad rendiek akkor köszöntötték éppen P. Veremundot, s ő a következőképpen köszönte meg az ünnepséget. 

“Én kérem, mindig nagyon szerettem a nőket!” Olyan kacagás volt. Akkor elmondta, hogy “én 1919-ben a fővárosi, Fő utcai templomunkban prédikáltam. Egyszer csak bejöttek a vörös katonák a kapun. Az asszonyok nyomást gyakoroltak, és így el tudtam szökni a szószékről. Pillanatok alatt levágtam a szakállamat és az Iskola utcai kapun megszöktem a házból. Nem ismerték fel szakáll nélkül az utcán….19-ben ment át a hídon, s találkozott  a ferences tartományfőnökkel,  aki kérdi, hogy hová megy? Megyek szerezni egy kis bort, mert, ha ló füvet rág, s a barát vizet iszik, az akkor valami nem egy normális dolog. Pedig szent ember volt.”Egész nyáron arató munkásokkal dolgozott. 

Itt Budán is az épületnek az átépítése az ő munkája volt. De utolsó munkája Nagyváradon volt, ő ima otthont épített hozzá a kolostorhoz. De mire kész lett őszre bejöttek az oroszok, úgy hogy nem lehetett felavatni. Ő Nagyváradon maradt, de a románok kilakoltatták 47-ben hazaküldték Magyarországra. Hová tegyék? Éltették a Móri rendházba. P. Jácint otthon járt - úgy ő Móri gyerek volt - látta, hogy ez az öreg úr ott unatkozik. Tibor atyát figyelmeztette: “Te, vedd rá az öreget, hogy írja meg az emlékezéseit, mindenkiről, akivel az életben találkozott neves emberről. Akkor megállították az öreget írni, meg is vannak ezek a kéziratok? Érdemes lenne feldolgozni. De ki tud ezzel ma foglalkozni? Onnantól haláláig ő írta a dolgokat. F. N.: “Kézirat Móron van?” A kézirat Móron van. Jácintnak is rengeteg prédikációja van a családjánál Móron. Erről nem szabadna megfelejtkezni. Az nem a családé, hanem a rendjé. A rengeteg prédikáció mind le van gépelve. Ezt mind meg kellene menteni. Ábele Jancsi az a testvére. F. N.: “Ábel Jancsi a testvére?” Ábele, mert Jácint édesapja az elsők között esett el az első világháborúban, 14-ben. Édesanyja férjhez ment mégegyszer, s így más nevű fia is van.

F. N.: “Jácint miért ment az Óbudai Kápolnába, önként vagy helyezték?” Ugyan úgy kirúgták mint engem, csak csak egy évvel később. Nem ment jószántából ő szeretett volna plébános lenni itten. A Historia Domusban le van írva, amikor megtudta a képviselő testületi ülésen, hogy Ágoston a plébános, akkor hangosan felzokogott. F. N.: “Ó, szegény.” Gimnazista korától ebben az épületben élt.

néhány szó nyomdáról 

Ezt a nyomdát Bertalan atya  - vesztére - alapította, tudniillik ő megalapította a “Krisztus Király Missziós szövetség-et és minden két hónapban kiadott egy folyóiratot, Missziós Hírlapot, hogy ezt könnyebben tudja előállítani szerzett nyomdagépeket, de olyan nagy adóságot csinált, amit egyedül nem lett volna szabad neki megcsinálni ezért aztán leváltották a budai főnökségről,41-ben büntetésből, így született meg a nyomda, amit ő utána Jácint vezetett egy darabig,aztán meg Arnold. Arnold volt az utolsó. Rengeteget dolgoztunk a minisztériumoknak, mert Uray János, Üres Jani úgy hívták azelőtt, ez volt a segéd hivatal igazgató a minisztériumban. A minisztériumoknak az összes űrlapjait mi nyomtattuk. Az is rengeteg munkát adott,de könyvek is jelentek meg, több érdekes könyv, értékes dolgok is. Aztán ő szerzett egy nagyon nagy nyomdagépet, ami ha beindult az egész ház rezgett tőle. Ezt befalazták tulajdonképpen, a falat ami elválasztott a nyomda többi részétől akkor húzták fel, amikor a gépet már beállították. Amikor államosították nem tudták elvinni, úgy, hogy egész 1993-ig be volt falazva az a nagy gép, tökéletesen szét rozsdásodott, 30 év alatt tönkrement az egész. Aztán most már elvitték a sok ocskavasat. Lebontották a falat. Sok kárt, sok anyagi kár volt, sok mindent tönkretettek a komcsik, csak azért, hogy szétrúgják az egész egyházat. 

Itt nem árt emlékezni arra, amikor önállosultunk Ausztriától, akkor akkor a váci püspök, nagyon szentéletű ember volt Hanauer püspök, ő rávett minket arra, hogy az  Alföld misszionálásban részt vegyünk. És így mi rendházakat alapítottunk, mert először amikor önálló lett , akkor csak Mór volt, Tata, Besnyő és Buda, ezek a rendházak. Mi Békéscsabán is alapítottunk, aztán Szentesen és Nagymágocson. De ezek alföldi helyek voltak, ahonnan semmi utánpótlást nem kaptunk. Senki nem lépett be. Azelőtt a rendtagok nagy része Tata és Mór származású volt, meg a Csallóközből sokan. De az Alföldről egyetlen egy hivatás se volt! Ez rossz húzás volt, hogy arra próbáltunk. Arról volt szó, hogy Veszprémbe is megtelepszünk. Épült akkor a 30-as években a Szent Margit plébánia, ez arra Jutas felé van. Arról volt szó, hogy kapucinusok lesznek ott. Felépült a templom. Egy vasárnap P. Veremund és P. Kamill lementek, minden misét ők mondtak a templomban, bemutatkozóra. A várban viszont a püspökséggel szemben ott volt a Ferences templom és rendház, a nagytekintélyű P. József ferences rendi, a püspök gyóntatója is volt. Azon a vasárnapon az egyik kanonok elment meghallgatni a kapucinusok prédikációját a Margitban. Utána felmegy a várba, 

“Na megjöttek Szent Ferenc igaz gyermekei!” Úgy dühbe gurult, ment a püspökhöz egyből és verte az asztalt, hogy nem kaptuk meg veszprémi templomot. Ha Veszprém városában mi akkor megvetjük a lábunkat, egészen biztosan másképp alakul a rendnek az utánpótlása. Vannak ilyen gigszerek. Szóval Dunántúlról sokkal több hivatás volt, mindenki dunántúli volt, csak én nem! Nagyváradi voltam, igen.

U.i.: Fidél atya visszaemlékezései, a filmek  2002-ből valók. Már nagy beteg, 76 éves volt. Életével 1943-tól, a rendbe jelentkezéstől, 1969-ig a Zalaapáti plébánosi kinevezéséig foglalkozott, 26 évet mutatott be. 17 éves korától 43 évesig.  Kis túlzással mondhatnánk, ez az idő 5 diploma megszerzésének az ideje. A háború,  az 50-és és a 60-as évek.